Péntek

Hogy megpróbálok "normálisan" létezni a világban, nem azt jelenti, hogy elfelejtettem volna, amikor ez nagyon nem így volt. Nem tudok egy -valamilyen mondanivalóval bíró- filmet teljesen egészében végignézni, akkora érzelmi teher a főhőssel érezni, olyan emlékek ébrednek fel bennem, amiken még nem vagyok teljesen túl, szinte megrázkódtatás visszaemlékezni arra, ami már rendben van bennem, de egykor én is átéltem.

Néhány éve ebben a még napsütéses, de már hűvös, nyirkos reggeles időszakban életem eddigi legmélyebb mocsarában süllyedtem lefelé. Mindig és egyre csak lejjebb és lejjebb. Nem voltak napok, nem létezett nappal és éjszaka, fogalmam sem volt térről és időről. Időtlen volt az idő, nem érzékeltem, süt-e a nap, nem tudtam, ez a tegnapi naplemente vagy a három nappal ezelőtti. Csak a lakás létezett, de az is rajtam kívül. Én csak egy bűzlő, bugyborékoló, sötétszürke mocsár voltam, egy lassan, de biztosan magamat teljesen eltemető ingovány. 

Ekkor már sírni sem tudtam. Úgy, ahogy a halál beállta után nem sokkal a lélek kiszáll a testből, olyan észrevétlenül tartott életben a légzési ösztön, de ez voltam, semmi más: egy még éppen lélegző emberi test. Egy elmenni készülő, mindenfajta érzéstől, érzelemtől mentes roncs.

Napok teltek el úgy, hogy semmit nem tudtam a világról, hogy még azt sem fogtam fel, hogy létezem. Majd újabb napok ugyanígy. Rengeteg idő.

Valamiféle életösztön munkálkodott bennem, hiszen nem sokkal később eljutottam Dr S-hez. Aki még lejjebb nyomott a saját ingoványomba, hogy megtudja: tényleg ki akarok-e jönni onnan vagy fölösleges fáradnia. 

Különböző feladatokat kaptam nála és mindig volt házi feladat is. És ezeket keményen be is vasalta. Az egyik alkalommal megkérdezte, mit csináltam a két nap alatt, amíg nem voltam nála. Egyszerűen nem volt mit mondanom. A következő megbeszélésen feltette ugyanezt a kérdést. Annyira emlékeztem, hogy voltam egyszer a mosdóban. "Jó, ez mondjuk 10 perc. És a többi 47 óra 50 perc?" Csak néztem rá kétségbeesve, és magam sem hittem el, hogy megint eltelt két nap a tudtom nélkül. Ekkor kaptam azt a házi feladatot, hogy egy hétig minden nap minden egyes tevékenységemről percre pontosan naplót kellett vezetnem. Pár nap után volt csak annyi erőm, hogy a disznóólra hajazó lakásban a kupacok alól előkotorjam a naptáromat. De írni még nem volt energiám. Aztán a következő terápia napján reggel nagy nehezen erőt vettem magamon, és felírtam, ha csináltam valamit. A következő alkalomra már vittem a listát. Soványka volt, de néha már szerepelt rajta értelmes dolog is: "főztem kávét". 

Még mindig időtlenül léteztem, és hatalmas feladat, nagyon fárasztó tevékenység volt a napirend jegyzetelése. De egy belső, nagyon halk, nagyon halovány hang az agyamban azt suttogta: Csináld, csak csináld. Gyerünk, húzd ki magad a mocsaradból!

Minden egyes megbeszélésen Dr S-sel nehezedtek a feladatok. Ahhoz is egy hétnyi erő kellett, hogy egyáltalán megjelenjek nála, ott lenni, hallani a kérdéseit, amik tőrt döftek a szívembe, amik felbolygatták a még meglévő kis agyamat, a nem létező erőmet is megsemmisítették, és minden egyes alkalommal elhatároztam: én ide nem jövök vissza többé. De az a kis hang a fejemben, még ha még mindig szörnyen halkan is, de csak suttogta a magáét. Talán ez volt az egyetlen, az utolsó szalmaszálam.

Fejlődtem, mert egy idő után a teljes napirendet meg tudtam mutatni Dr S-nek. Nem volt rajta sok minden, de mindaz szerepelt rajta, amit csináltam.

Ekkor nehezedett a dolog: ki kellett töltenem tevékenységgel a kimaradt órákat. Minden napra keresnem kellett egy apró célt, valamit, amit előre tervezve másnap véghezviszek. Mint például a fogmosás. Tervezni volt a legnehezebb. De ahogy telt az idő, nagyon lassan kitöltöttem az órákat. (Emlékeztek? Ekkor horgoltam el a fél vagyonomat.)

Eszembe jutott mindez, mert most a ló túlsó oldalán vagyok. Nem elég a nap 24 órája, tele vagyok időpontokkal, határidőkkel, feladatokkal, megjelenéssel, utazással, találkozókkal, munkával (...) Arra gondoltam, hogy Dr S feladata beválhat most is "kifordítva": a sok minden mellé/helyett "üres" órákat kellene beiktatni, olyan semmittevőset, ráérőset, nem rohanósat. Tudatosan. Először csak kicsiben. Mondjuk végignézni egy filmet, egyszerre, nem négy-öt nap ugyanennyi részletben. És ha ezt gyakorolnám, egy napon talán sikerülhetne valamiféle egyensúlyt kialakítani, ahol a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad...

Saját fotó. Azt a címet adtam neki, hogy Csillaghullás.

Szerda

Vannak helyzetek, amikkel nem tudok mit kezdeni. Benne találom magam szituációkban, amikben szörnyen érzem magam. Rossz, de elmúlik. Majd jön egy újabb, pontosan ugyanolyan szituáció. Megint ledermedek, nem értem, de nem tudom, mit tehetnék, hát elmúlik. Egy-két nap múlva megint csak pontosan ugyanaz a helyzet, a reakcióm is pontosan ugyanaz. És ez megy napról-napra, tudom, hogy nekem kell valamit változtatnom, de nem tudom, mit, hogyan, pedig a helyzet lassan felőröl. Beszélni erről? Egy-két emberrel tudok. Kívülről is ugyanaz a konklúzió: nekem kell(ene) máshogy reagálnom, gyakorlatilag mindegy, hogyan, de máshogy, mert így napi szinten jön ugyanez a szitu, valószínű egészen addig, amíg meg nem oldom...

Nem szeretek magamról beszélni, a problémáimról főleg nem. M-nak, A-nak, a húgomnak néha elmondok néhány dolgot, de nekik is van épp elég bajuk, igazából nem szeretném őket még a magaméval is terhelni. Ezért is volt nagyon nehéz anno rávennem magam, hogy elmenjek pszichológushoz. Ezért volt kegyetlenül nehéz Dr S-nél, ahol alap volt, hogy mindent elmondjak magamról, hiszen enélkül nem lett volna értelme ott lennem. 

Dr S. nagyon sokszor eszembe jut. És sokszor gondolok arra, milyen jó volna vele néhány dolgot megbeszélni. Aztán látom magam előtt és hallom, mit kérdezne, ha beszélnék vele. És van úgy, hogy ilyenkor már tudom is a választ.

Régen volt már, amikor "terápiára" jártam. Amikor irtózatosan magam alatt voltam. Amikor nem is léteztem már. Abban az időben nem voltam jelen a saját életemben, kellett egy külső mentőöv, hogy ki merjem dugni a fejem a saját mocsaramból. Manapság is megélek nagyon mély napokat. Átsuhan ilyenkor a gondolat az agyamon, hogy a legjobb lenne elbújni, a sötét szobába menekülni, a paplan alá és ki se jönni onnan soha többé. De nem választom ezt az utat. Többször van, hogy pityergek. Hogy sírdogálok. Vagy hogy nem is tudom abbahagyni a sírást egy ideig. De ilyenkor elmegyek sétálni vagy futni, rám mesésen gyógyító hatással van a természet, a levegő, a mozgás, a csönd. És az alvás is.

Jönnie kellene a kajafotóknak, ha a blog eddigi történetét nézem. Nincs. Tegnap sem volt. Mert most nem fontos. Van mit ennem, mindenki látta már a vajas-paprikás kenyereimet... Talán ez az adag kenyérke lesz egy ideig az utolsó, vagy utolsó előtti, elfogy az alapanyag. Nem is baj, minden változik, biztosan jó lesz ez így.

Az előző munkahelyem katasztrofális fizetése után most valamivel többet keresek (még mindig nem érem el a minimálbért, alkalmi munkavállalóként havi 15 napot dolgozhatok, akkor is csak négy órában vagyok bejelentve, így fizetem magam után a havi 7050 Ft TB-t is). Így csurran-cseppen egy-két luxus dologra is, például megcsináltathattam a biciklimet (gumicsere, már nem lehetett felpumpálni az elsőt). Már nem számolgatom kétségbeesetten naponta, hogy mennyire nem jövök ki a pénzből. Legyen a csekkekre, aztán pont. A többi majd megoldódik. (Hozzá kell tegyem: a kemény spórolásnak azért megvan az eredménye: három számlán is ezer forint.) Eljutottam arra a szintre, hogy már nem zavar, hogy kikerültem a fogyasztói társadalom bűvköréből. Nekem már nem nyújt élvezetet a shopping, egyre kevésbé vágyom fölösleges dolgokra, harmincadik pólóra, ötödik cipőre... De krőzusnak fogom érezni magam, ha újra telni fog (normális, tápanyaggal rendelkező) élelmiszerre. Hamarosan így lesz, tudom.

R: 2 vajas-paprikás kenyér fele, fél keto kávé
E: a reggeli másik fele, keto kávé (munkahelyen)
V: 3 töltött paprika (köszönöm!), a reggeli kávé maradéka

Mozgás: 9.8km

És hogy ez mi? Nem spanyolviasz, holnap megmutatom.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Szerda: futás, menü, pszichológus témakör

Ma reggel elfutottam a szomszéd faluba, Lánycsókra. Laza volt, tempóváltásos. Nagyon jólesett. Aztán más úton futottam hazáig, mert éreztem, hogy ma több van bennem, a lábaimban. És nem hagytam ki a fújást sem:

R: 2 vajas-paprikás-sós kenyér, keto kávé

E: (későn, délután) 2 szendvics (kenyerem, vaj, sonka, sajt, uborka) és keto kávé

V: 2 lágy tojás, 2 ek krémsajt magokkal

Mozgás: reggel futás, délután tempós séta

Mozgás összesen:

Sokan írtok a pszichológus-pszichiáter témáról. És kérdeztek. És féltek segítséget kérni, pedig úgy érzitek, szükségetek van rá. Vannak, akik meg tudják oldani a dolgaikat egyedül. Vannak, akik látszatmegoldásokkal élnek, kompenzálnak. Hogy anno én miért kértem segítséget, Feldmár András nagyon szépen megfogalmazza:

*** Azért jönnek az emberek egy pszichoterapeutához, mert valami fáj, valami problémájuk van az élettel. Erre nincs megoldás, ez nem technikai dolog. Azért jönnek, hogy legyen egy olyan kapcsolatuk, ahol megáll a világ egy kicsit. Ahol először talán az életükben elgondolkodhatnak azon, ki is vagyok, és mit akarok én. Mik az én vágyaim, ahhoz képest, hogy milyen vágyakat injekcióztak belém, miután már kiszívták az én vágyaimat, hogy másoknak elfogadható vágyaim legyenek. Miután abból, ami valóban vagyok, már kiürítettek, és teletöltöttek olyan dolgokkal, amit elképzeltek, hogy az jó nekem.

És akkor úgy 30-40 éves korunkban minden nagyon fáj. Össze vagyunk keveredve, semmi sem jó, meg akarjuk magunkat ölni, unatkozunk, beszorulunk. Miért? Mert nem tudjuk, mit akarunk. Mert elfelejtettük, kik vagyunk. Mert eddig senkit sem érdekelt, ki vagyok, mindenki csak azt akarta, hogy legyek neki valaki. Szerencsére a világon van egy-két olyan ember, akihez el lehet menni, aki valóban nem akarja, hogy én bárki más legyek, mint önmagam, és ad egy kis időt, hogy megtaláljam magamat.

Az angol „nowhere” azt jelenti, hogy sehol. A „now here” pedig azt jelenti, hogy itt és most. Ez a pszichoterápia lényege. Hogy az ember ott úgy érezze magát, hogy sehol sincs, és remélhetőleg a terápia végére megérkezik. Itt lesz. Most és ő. Nem valakinek a vetülete, valaki vágyának a vágya, nem a dédapukájának az ideája vagy szelleme, amit neki el kell játszania. Tehát egy színdarabból az ember kiszállhat, és nem kell mindig színészkednie. Egy rettenetes terhet rak le az ember, amikor azt mondja, hogy én nem fogok többet színészkedni. Ez volna a vége a szorongásnak. Bevehettek annyi tablettát, amennyit akartok, a szorongásnak soha nem lesz addig vége, amíg színészkedésnek nincs vége. Addig, amíg nem kell így meg így tenni, amíg nem veszed magad körül emberekkel, akik megengedik, hogy önmagad légy. ***

Feldmár András: Ekkor lesz vége a szorongásnak

Dr S. fantasztikusan jó szakember. Hálás vagyok, amiért anno segítséget kértem és hogy őt választottam. Nekem tudnom kellett, mi mit okozott, mi miért történhetett így vagy úgy. Ő maximálisan jó partner volt ebben. Elterelt addig, amíg kiderült: minden, ami történt, miattam volt úgy. Hogy a kulcs én vagyok. És hogy bizony van mit csiszolni ezen a kulcson. Sokszor tűntek a módszerei "csernusosnak", sokszor rosszabbul éreztem magam egy-egy megbeszélés után, mint előtte, de aztán az utolsó beszélgetésünkkor elmondta, mit miért és miért úgy tett. Nem vártam meg a folyamat végét vele, mert ez egy soha véget nem érő fejlődés/változás. Idegenvezetőm volt egy (élet)útszakaszon, az eddigi legnehezebb ösvényen. De aztán elváltak útjaink. Mert a hátralévő útszakaszt már meg tudom tenni egyedül, sőt egyedül akarom megtenni. Nehezebb így, de ez így van jól. 

Úgyhogy ha már felismerted, hogy valami nagyon nem kerek az életedben és úgy érzed, a megoldáshoz segítségre van szükséged, ne habozz. Tedd félre a félelmeidet és a kifogásaidat és kérj segítséget. Semmi vesztenivalód nincs. Maximum választ kapsz néhány kérdésedre, tanulsz néhány -az életben jól használható- praktikát. Vagy rátalálsz a saját ösvényedre. A kulcsra, a mi Te magad vagy.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 23

A közös munkánk kezdetén Dr S. egy kérdésemre így válaszolt:

- Persze, hogy fog tudni normális életet élni. Nagy esélye van rá, hogy belefut az eddigiekhez hasonló kapcsolatba, de akkor már észre fogja venni, ha valami nem stimmel. Valószínű, hogy történnek majd olyasmi dolgok az életében, mint eddig, de maga már tudni fogja kezelni ezeket.

Akkor nevetségesnek hangoztak a szavai, mégis valami halványan derengő szálacskaként magamhoz kötöttem ezeket a gondolatokat és nem engedtem el. 

Május közepe volt. A teraszom előtti fák belombosodtak, amire hazaértem Ausztriából egy újabb két hetes etap után. Mivel még nem laktam itt egy éve, most láthattam először, ahogy zöldbe borul a park, ahogy az egyre terebélyesedő lombok óvva eltakarják a madarak fészkeit és nem a sok betont látom, hanem a zöldellő ágakat.

Gyönyörű idő volt. Csodás, meleg-sárga napsütés, vakítóan kék, tiszta égbolt, harsogó színek, tiszta levegő. Megint gyalogtúráztam. És voltam Dr S-nél. Az egész napom értelmesen, kellemesen, hasznosan telt.

Nem tudtam elégszer megköszönni a sorsnak, hogy így alakult az életem. Nem tudtam elég hálás lenni azért, hogy kezdtem rátalálni önmagamra. Hogy habár még úton voltam, mégis megtanultam a mostban jelen lenni. Ma már tudom, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. De amíg régen fejjel mentem neki a problémáknak és negatív voltam, rinyáló, magamat sajnáltató, most már látom, tudom, hogy ezek az akadályok az út részei. És mindig is lehetőségem volt választani: nekimegyek vagy átugrom/kikerülöm. Régebben mindenki hibáját, rossz döntését, kellemetlen hangulatát magamra vettem. Saját bajomnak, saját problémámnak tekintettem és éltem meg. Most már látom, észreveszem, ki olyan, mint én voltam, ki mutatja magát erősnek, miközben nagyon is segítségre szorul. 

A július a vizsgák jegyében telt. Az Élet Iskolája írta a tételeket, a Sors osztotta. Naponta kaptam a feladatokat. Emlékeztetőket a „régi” életemből, családi és munkahelyi szinten egyaránt, és csak rajtam állt, hogyan reagálok, meg tudom-e oldani. És én naponta reagáltam és megoldottam. Az egyszerűt is, a nehezebbet is. És naponta visszhangoztak a fejemben Dr S. szavai: „ … már észre tudja venni… már tudni fogja kezelni…”.

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

(17. rész itt)

(18. rész itt)

(19. rész itt)

(20. rész itt)

(21. rész itt)

(22. rész itt)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Csütörtök (Mo. 14/4.)

Csodásak voltak tegnap este a villámok. Sokszor szinte folyamatosan csattogtak, nappali világosságot varázsolva. Velük együtt megjött a szél, az eső és a hűvösebb levegő is.

Így sokkal több életkedvvel és oxigénnel kezdhettem neki a mai edzésnek: Insanity: Pure cardio. Irtó jó ez az edzés (is), minden izmot megmozgat, nem kicsit. 

Nekem a Plyo a "mumus" edzés, holnap újra.

A gyomrom a tegnapi kajamennyiségtől nagyon fájt még ma is. Így:

R: -

E: sajtos palacsinta (3 db)

Később: párolt zöldség, cukkinis csirke, pár falat krumpli.

Este: rántotta (1 zsír, 1 tojás, 2 sonka, 1 sajt)

Előtte pszicho ülés és mozi.

Dr S-sel ma főleg arról volt szó (már nem először), hogy túlzottan racionális vagyok. Azt kell gyakorolnom, hogy "lecsavarjam a fejem és letegyem egy székre és így reagáljak helyzetekre". Hát, Kedveskék, ha bárki tudja, ezt hogyan kell csinálni, elmondhatná nekem. Világ életemben az eszem dominált...

Mozi: 

Egyszerűen jó film. Tetszett úgy, ahogy van.

Jártam ma U pékségben. Milunak vettem egy-két dolgot (horror áron). Nem fogom ragozni. Összehasonlítottam az U majonéz értékeit egy sima boltival: gyakorlatilag majdnem teljesen megegyezik. Csak a bolti harmad annyiba kerül. Milu kakaós csigát kért. Igaz, hogy nem emeli a vércukrát, viszont... Lefotóztam az összetételt. Aztán mindenki maga alkosson véleményt:

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Hétfő, kedd (Mo. 14/1-2.)

Hétfő

Étek	Mozgás
-	- (hazaút Ausztriából)

Kedd

Étek	Mozgás
R: batyu	4km séta
E: paradicsomos sült hal, pár falat krumpli, saláta
V: keto csoki

Napi happy:

Imádom a reggeli fényeket :)

Ez egy régi ruha, csak ugye mániám volt őrizgetni mindent a szekrényben, mert hogy "jaj, hát még ezt nem vehetem fel", "ó, hát még nincs ehhez jó alakom", blablablaaaa. Ez a ruha 38-as. Addig őrizgettem, amíg ma felvettem és nagy. Lifeg rajtam mindenhol. Azért ebben mentem Pécsre, és egy rettenet kényelmes, könnyű ruha, remélem, valaki majd átszabja nekem kisebbre.

Dr S-sel ma összefoglaltuk, mit csináltunk eddig, honnan indultam és mit értem el. Gratulált, megdicsért, megkérdezte, mi legyen a továbbiakban. Elmondtam, még mit szeretnék és ha így megy tovább, hamarosan csak akkor megyek hozzá, ha valami nagy gondom lesz :) Mivel irtó fáradt vagyok (csak tegnap este értem haza két hét folyamatos meló után Ausztriából) és még haza kellett vezetnem, no meg mert Dr S. is mondta, hogy valamivel azért jutalmazzam meg magam, beültem egy kávéra :)

Imádtam a pécsi 20 fokot és szitáló esőt! (Mohácsról 31 fokos kánikulában indultam.) Augusztusban születtem ugyan, de a nyár nem a kedvencem. Hőmérséklet szempontjából. A 20-22 fok nekem tökéletesen elég lenne nyáron is.

Hosszú idő után ma énekeltem. Csak úgy, magamnak. Egyik kedvenc musicalem kedvenc dalait. Hááát eléggé rekedtesen-hamiskásan ment az elején, de a hangszálaim még emlékezhetnek arra, hogy valaha jó hangom volt, mert egész ügyesen belejöttek :)

Habár jól működik az amerikai ketós módszer, most is azt mondom, hogy akinek nem létszükséglet (pl. a cukorbeteg unokaöcsémnek sajnos az), annak nem szabad, hogy a makrók, az étel határozza meg a mindennapjait. Akkor sem, ha fogyni szeretne. Mert aki túlzottan rágörcsöl a -bármilyen- témára, az eleve stresszeli magát, ami pedig nem segít, hanem leginkább ront a dolgokon. De ugye csak a saját nevemben beszélhetek, tehát: a héten megint nem fogok számolgatni. Nem adatokat szeretnék enni, hanem ételt. Mindent, amit szeret és fel tud dolgozni a szervezetem. Mindig finomakat eszem és sosem vagyok éhes, úgyhogy nagyon jó nekem. 

A hétre több dolgot terveztem. Pl. azt is, hogy kevesebbet tervezek :) És hogy ne legyen tervezett a tervezet, az Univerzum besegített, ugyanis elkevertem a tervezett terveket. (Tényleg fáradt vagyok...) Viszont nálam rendesen működnek a pozitív megerősítések, gyakran mondogatom, hogy "Minden számomra fontos dologra emlékszem", így a terv egy része megvan a fejemben. Más lesz ez a mostani itthoni két hét, mint eddig volt, no de csak sorjában. Majd beszámolok róla.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Csütörtök (Mo. 14/4.)

 Edzés reggel: Freeletics 6. hét/ 5.: Iris

 R: 2 sonkás-káposztás muffin, kávé

 E: tonhal saláta

 V: kolbász, főtt tojás, saláta, somlói

1240 kcal

..................................................................................................................................................................

Július 10-én , azon a csütörtöki napon adtam azt a címet a napi bejegyzésnek, hogy "néha elvihetné a kisördög". Azóta minden egyes csütörtökön, amikor begépelem a címet, ez jut eszembe. 

Ma újra volt pszicho megbeszélés. Ma volt az első alkalom, hogy az első kérdésre (Mi újság? Hogy van?) a válaszom az volt: sokkal jobban. És tényleg így van. Ha tyúklépésenként is, de haladok. Több témáról szó volt, és amikor hazaértem, valami megvilágosodott. Tudom, hol "romlott el" az életem. Megvan a zár. És most gőzerővel keresem a beleillő kulcsot, hogy végre bemehessek azon az ajtón és rendet rakhassak.

És ma csináltam egy butaságot. Feltettem a blogra egy anyagot, de fogalmam sem volt róla, hogy egy magán oldalról vettem le a képeket. Tudatlan naivságom miatt nem kis gondot okoztam ezzel. Amikor tudomást szereztem a dologról, azonnal töröltem a bejegyzést természetesen és elnézést kértem az illetőtől. De annyira szégyelltem magam, hogy elkezdtem bőgni. (Ami nem baj, mert hónapok óta még sírni is képtelen voltam). De tanultam a dologból: ha legközelebb valamit nem tudok, akkor előtte kérdezek.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 12

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

Nehezen teltek a napok Ausztriában. Az alváshiány, a stressz, a gondolataim szűnni nem akaró harca a fejemben egyre rosszabb állapotba vittek. Az sem segített, hogy kint senki nem tudott semmiről. Mivel még év elején elhatároztam, hogy nem viszem ki a magánéletemet a munkahelyemre, abban a hitben voltak, hogy együtt élek G-ral, minden szánsájn, hepi. E. napi szinten érdeklődött, kérdezett G-ról, kettőnkről, a fejében már az esküvőnket tervezgette és erről gyakran beszélt is nekem. Ha kérdezett, válaszoltam: mintha együtt lennénk, mintha együtt élnénk. Mivel még mindig magam sem tudtam, van-e helye az életemben G-nak, nem akartam még bonyolítani a dolgot.

Ahogy ősszel egyre rövidülnek a nappalok és hosszabbodnak az éjszakák, bennem úgy csökkent az elviselhető napok száma és nőtt a lelkemben a sötétség. Az október határozott lejtőnek bizonyult. Dr S. kérdései is egyre fájóbb pontjaimon érintettek, olyan dolgok is szóba kerültek, amiket mélyen eltemettem magamban, olyanok is, amiket legszívesebben kitörölnék az életemből. Csak ültem ott a teremben. Valahol éreztem, hogy most fel kell adnom és el kell engednem ezt az egész végeláthatatlan harcot, mert elfáradtam. Fel kell adnom, hogy kapaszkodom a múltba és az elképzelt jelenbe, el kell felejtenem, hogy állandóan a jobb és szebb holnapra, a csodára várok. A múlt elmúlt, nem mehetek vissza, nem változtathatom meg. A jövő rejtély. Csak a most van, és nekem most már elegem van saját magamból, abból, ami lettem, abból, hogy állandóan valaki másnak akarjak fontos lenni, hogy mindig valaki mástól elismerést várjak, szeretetet és megbecsülést; belefáradtam a megfelelésbe, az újabb és újabb próbákba, a küzdelembe, hogy valakinek fontos legyek és hogy végre én is úgy érezzem, különleges, egyedi és pótolhatatlan vagyok. Csak ültem ott, válaszoltam a kérdésekre, egyre inkább kinyitottam a lelkem titkos rekeszét és belenéztem: kezdtem felfedezni önmagam. De egyelőre a rekesz tele volt mindenféle lim-lommal, sok volt a kacat, az ismerős és ismeretlen holmi, nem láttam benne rendszert, egyszerűen semmit nem láttam benne, csak szerettem volna, ha hamar, nagyon hamar rend lesz, mert ezt így kibírni képtelenség.

Valahol nagyon mélyen tudtam, de a tudatalattim legesleghátsó zugába elrejtettem ezt a gondolatot, hogy negyven évig én nem egészen én voltam. Soha nem tudtam kimutatni az érzelmeimet, nem tudtam beszélni róluk. Egész pici koromban is külön kegy volt, ha valakinek megengedtem, hogy hozzám érjen, megsimogasson, netán adjon egy puszit. Tüskés voltam, sokszor megközelíthetetlen. Miközben semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy szeressenek. Képtelen voltam kimondani, ha valami vagy valaki bántott, de azt is, ha valami jó dolog történt és emiatt örültem vagy boldog voltam. Szerettem az áldozat szerepében tetszelegni, szerettem, ha sajnálnak, mert addig is foglalkoztak velem. Érdekes módon a pozitív közeledést mindig valamiféle „cselnek” éreztem és nem tudtam komolyan venni. Emlékszem, már általános iskolás koromban az volt a rögeszmém, hogy mindenki szebb, jobb, gazdagabb, értelmesebb, okosabb, tájékozottabb (…) nálam, hogy mindenkinek több joga van élni mint nekem. Így nem formáltam jogot semmire. És elszalasztottam rengeteg lehetőséget. Az én döntésem volt, senkit nem hibáztatok érte.

Az órák, a napok, az október elsuhant mellettem. Ahogy egyre mélyebbre kerültem lelkem ragadós pókhálójában, úgy zárkóztam egyre jobban magamba. A család, a környezetem egyre kevésbé értett, segíteni szerettek volna, de magam sem tudtam, hogyan tehetnék. Egyre szűkebbre zárult a fejem és a lelkem körül egy áthatolhatatlan páncél, már csak épp hogy átszűrődött rajta a külvilág.

Egyre gyakrabban előfordult, hogy csak álltam a lakásban és képtelen voltam megmozdulni. Az agyam kiadta az utasítást a lábaimnak a lépésre, a lelkemnek a továbblépésre, de a testem nem hallotta meg a parancsot és a lelkem is leblokkolt. Napokig nem voltam képes kimenni a lakásból, miközben úgy éreztem: a falak rám borulnak, lassan és biztosan szorítanak egyre jobban, egyre erősebben.

Szenvedtem. Kínlódtam. Megvadult méhkasként rajzottak a képek, a gondolatok a fejemben. Képtelen voltam tisztán látni, nem értettem saját magam, tele voltam kérdésekkel, kételyekkel, miértekkel, és csak nem akart enyhülni a nyomás: ezek a gondolatok szétfeszítették a koponyámat. Nappal is, éjjel is.

Dr S. a gyógyszeres kezelést ajánlotta. Én tiltakoztam ellene. Miért kerülnék egyik függőségből a másikba? Már miért ne tudnám önerőből megoldani azt, ami másoknak egy szempillantás alatt sikerül?

Még mindig találkozgattam G-ral. Habár minden nap megfogalmaztam és elhatároztam: elmondom neki, hogy ahhoz, hogy meggyógyuljak, hogy mindketten jobban legyünk, be kell fejezni ezt a „kapcsolatot”. Aztán sosem mondtam ki. Napok, hetek teltek el így, mardosott az önvád, nem tudtam elviselni magam, miközben hiányzott, mindig. Se vele, se nélküle nem tudtam elképzelni az életemet.

Őrületes energiába telt az egyik legrosszabb gondolatot elhessegetni a fejemből. Ugyanis egyre gyakrabban fordult elő az is, hogy arra gondoltam: ez nem élet így, semmi értelme, valahogy, akárhogy, csak eltűnni lenne jó, megsemmisülni, hogy vége legyen, örökre.

-  De hát miért vagyok így már hosszú hónapok óta? Miért nem tudom kimondani, amit gondolok? Miért nem tudok dönteni? Miért vagyok egyre rosszabbul?

-  Tímea, azért, mert maga társfüggő.

Utáltam ezt a szót. Utáltam, hogy Dr S. nem először mondja ezt nekem. Utáltam, hogy az „állapotomra” létezik egy határozott szó, egy jelző, egy kifejezés, ami amolyan lelki betegség. Utáltam, hogy ilyen vagyok, hogy ez vagyok, utáltam magamat, utáltam, hogy negyven évem alatt erre magamtól nem jöttem rá, utáltam mindent és ez a mérhetetlen utálat csak tovább mérgezte a lelkemet.

(...)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 11

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

Fa voltam. Egy szomorú fűz, ami kopáran, lombtalanul, árván áll az októberi viharban. Ágaimat lengette az őszi szél, gyökereim körül a sok esőtől felázott és meglazult a talaj, egy utolsó kis föld darab tartott még meg. Habár semmit nem éreztem, tudtam, hogy támasztékot kaptam. Dr S. leszúrt a törzsem mellé egy botot és körülhurkolt minket egy madzaggal. Ez volt az utolsó esélyem.

Nem tudtam, mennyire veszélyes a saját világunkban élni. Mert nem tudtam, hogy ott élek. Egy bezárt, kerek, kigondolt, elképzelt valóságban, amiben minden jó és szép, ahol minden nap csoda vár, ahol történjék bármi, legyen akármilyen kellemetlen, kényelmetlen, rossz, sőt elviselhetetlen, az éjszakai álom majd mindent eltüntet és reggel egy még rózsaszínűbb, még mázosabb, még gyönyörűbb valóság ígérkezik.

"Tudja, egy kisgyerek gondolkodik így. Olyan mértékben szüksége van a biztonságra, a szeretetre, hogy bármit elvisel. És elhiszi, elhiteti magával, hogy ha reggel felébred, minden megváltozik, minden rendben lesz. Ezt úgy hívják: csodavárás." - mondta a doktornő.

Sok időbe telt, amire felfogtam, hogy tényleg ilyen vagyok. 

Soha semmit nem tettem apu alkohol betegsége ellen, sőt fel sem fogtam, hogy segíthetnék neki. Hét év alatt sikerült feldolgoznom a halálát. 

A sokadik barátom hagyott már el, mindegyik egy másik miatt (vagy az első miatt, mert legtöbbször én voltam a mellékszereplő), de minden esetben vártam, hogy majd jelentkeznek és "engem választanak". Az utolsó kapcsolatomban többször előfordult, hogy a társam másoknak udvarolt. De én becsuktam a szemem, és még akkor sem hittem el, amikor konkrét bizonyítékaim voltak. Maradt a minden nap mardosó önvád és lelkiismeret-furdalás (hogy miért nem vagyok képes dönteni, lépni), és én minden esetben elköltöztem, aztán visszamentem. Bízva abban, hogy most minden rendben lesz és végre boldogan élünk, amíg csak meg nem halunk.

Hittem benne, hogy ha leadom a súlyfeleslegemet és normálisan, esetleg jól fogok kinézni, akkor minden problémám egy csapásra megoldódik.

Annyira de annyira vágytam a biztonságra, olyannyira akartam az állandó boldogságot, hogy elviseltem mindent: megcsalást, megalázást, azt, ha hülyére vettek, a hazugságokat, a fél igazságokat és hogy emiatt állandó stresszben, állandó belső félelemben és bizonytalanságban éltem. Ott tartottam magam fogva. A saját világomban. Ami tele volt csodavárással és ami közben teljesen megmérgezte a lelkemet. De ez még mindig egyszerűbb és elviselhetőbb volt, mint a gondolatok, amik évtizedek óta foglalkoztattak. Hogy nem tudom, ki vagyok, mit akarok, hogy miért nincs egy normális kapcsolatom sem, hogy miért zárkózom ilyen mértékben önmagamba, hogy miért menekülök állandóan önmagam elől a kis világomba... Egyszerűbb volt szenvedni, mint venni a fáradságot és őszintének lenni magammal.

A sorozatos pofonok az élettől márpedig mind-mind efelé tereltek. Kék-zöld voltam, de viseltem az ütéseket, mert még mindig nem fájtak annyira, mint ha szembenéztem volna magammal. Bábu voltam, marionett, de amellett, hogy hagytam, hogy rángassanak, minden idegszálammal tiltakoztam az ellen, hogy beismerjem magam előtt: a saját, kitalált, tökéletesnek kiötölt gondolataim tartották a zsinór rendszert.

Nehezen teltek a napok Ausztriában. Az alváshiány, a stressz, a gondolataim szűnni nem akaró harca a fejemben egyre rosszabb állapotba vittek. Az sem segített, hogy kint senki nem tudott semmiről. Mivel még év elején elhatároztam, hogy nem viszem ki a magánéletemet a munkahelyemre, abban a hitben voltak, hogy együtt élek G-ral, minden szánsájn, hepi. E. napi szinten érdeklődött, kérdezett G-ról, kettőnkről, a fejében már az esküvőnket tervezgette és erről gyakran beszélt is nekem. Ha kérdezett, válaszoltam: mintha együtt lennénk, mintha együtt élnénk. Mivel még mindig magam sem tudtam, van-e helye az életemben G-nak, nem akartam még tovább bonyolítani a dolgot.

(...)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha