Nem lesz jó vége...

Tegnap is húzós nap volt (a keddi roppant húzós és az előző nem kutya napok után). Hulla fáradtan, de este csomagoltam reggelit és szendvicseket a mai, szintén brutál napra.

Nyolc órám volt 5 óra alatt, de az ötödikről rohanni kellett Mohácsra (Szajkról), mert egytől ötig németes továbbképzésem volt. Épp leparkoltam a mohácsi suli előtt, amikor hívott a kolleganőm: ma van az utazási nyomtatványok leadási határideje. Mivel nem tudom ma (sem) újra megcsinálni, hívtam egy illetékest: hétfőig kaptam haladékot. A telefonok alatt elmajszoltam egy szendvicset, mert már majd kilyukadt a gyomrom. Rohanás a továbbképzésre.

Frenetikus volt. Totál gyakorlatias, akár holnap bevihetném az ötleteket órára, ha kapnék egy joker napot a péntek előtt. De ha kapnék ajiba 3 hónapot a sulira készülésre és legalább 3-at a pihenésre, akkor pont jó lenne. (Szerintem bármelyik kollegámat megkérdezitek, ugyanezt mondanák.)

Mert hogy hazaestem, és eldönthetem, hogy füzetet javítok-e avagy füzeteket írok elő, esetleg felkészülök a holnapi óráimra, vagy eszek, beírom a Krétát, tusolok, netán pihenek, de neki is eshetnék az utazásos papíroknak így 9 és fél óra tömény munkaidő után. Ja, a sütit is meg kellene sütni, ruhát keresni, mert holnap 7-től 3-ig munka, 3-tól őszi sulis bál...

BORZALMASAN fáradt és túlterhelt vagyok, semmi időm semmire, főleg magamra. Nem lesz ennek jó vége...

Ja, és ma a kabátomat is elhagytam valahol...

Ha jönnek a jelek...

A gyerekek egytől egyig csodák. Minden prüntyő különleges, egyedi, rengeteg szerethető és nehezen viselhető tulajdonsággal. Rengeteget tanulok tőlük nap mint nap. Szeretném őket tyúkanyó szárnyaim alatt melengetni, meghallgatni a történeteiket, játszani velük szabadon. Szépek, egyéniségek, mindannyian különlegesek. Látom a belőlük áradó fényt. Mindemellett embertelenül nehéz velük. Mert pontosan arra nincs idő, amire kellene: a spontán örömre, játékra, beszélgetésre. Az sem mellékes, hogy öten végezzük két iskolában tíz ember munkáját...

Ma az első órámon a semmiből elkezdett nyomni-szúrni a mellkasom, levert a víz, mentem az ablakhoz, hogy kinyitom, de már nyitva volt, nem kaptam levegőt, gyorsan gyengültem. Elindultam nagyon lassan az ajtó felé, hogy kimegyek, megkérem a kollegákat, hogy hívjanak mentőt, de közben nagyon lassan enyhült a rosszullét, kibírtam óra végéig. Reggel fél 7-től este fél 6-ig voltam bent, a nyomás nem múlt el teljesen.

Két lehetőséget látok. Vagy felmondok (és elmegyek máshova, ahol szintén -mert mindenhol ezt látom- óriási a tempó és rengeteg a munka), vagy maradok, de a minimumot, az éppen elégségeset nyújtom.

A két suliban dolgozók közül senki nincs jól. Mindenki kegyetlenül (!) túlterhelt. (És most azok, akik sosem dolgoztak mostanában tanítóként, és csak a hírekből hallanak rólunk, legyenek kedvesek lapozni - vagy bejönni velem egyetlen (!) napra.)

Érdekes, de hálás vagyok a tanításokért: anyu és mami halála miatt, a kegyetlen munkakörülmények miatt, minden magánéleti nehézségem tekintetében. Mert tanítanak, terelnek, utat mutatnak, válto(tat)ásra sarkallnak, önmagam jobb megismerésére. Még ha fájdalmas is ez az út, tudom, hogy semmi nem történik véletlenül. 

Érdekes (nem véletlen?), hogy a napokban futottam bele ebbe az idézetbe:

"Képzeld el, hogy az élet egy játék, amiben öt labdával zsonglőrködsz. A labdák neve: munka, család, egészség, barátok és tisztesség. Mindegyiküket a levegőben tartod. Ám egy nap megérted, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, felugrik. A többi - a család, az egészség, a barátok és a tisztesség - üvegből van. Ha az egyik lepottyan, megmásíthatatlanul megkarcolódik, megreped vagy akár ezernyi darabra is törhet. Csak akkor kezdheted megteremteni az egyensúlyt az életedben, ha valóban megérted az öt labda leckéjét

."

(James Patterson)