Drága anyukám!

Napok óta foglalkoztat a gondolat, hogy addig maradok benne ebben a fájdalmas gyász-állapotban, amíg én így döntök. Az eszemmel tudom, hogy ha megtehetném,most azonnal kilépnék belőle, a szívem viszont nem tudja, hogyan kell.

Telnek-múlnak a napok, a hónapok, élem a mindennapokat. Képzeld, Bözsikével (Németországba kitelepített rokonunk- a szerk.) a mai napig tartom a kapcsolatot. Pár napja beszéltünk telefonon, most pedig szülinapi üdvözlőkártyát küldött.

M. főzött ma (szerb lecsó).

Megkezdődött a sulis munka, szóval minden megy a maga útján.

Nem akarok én sírni és szomorkodni. De ma is például éppen az erkélyen nézelődtem este, amikor beugrott a kép, amikor az ágyadon fekszel, nem hat a morfium. Elkapod a kezem és csukott szemmel az alhasadra teszed, miközben az arcod egészen eltorzul a kínoktól. A tenyerem alatt érzem, ahogy a hasüreged fortyog, forrong, bugyborékol, érezni, ahogy a rák vigyorogva és csámcsogva rágja a belső szerveidet és elevenen elpusztít. Peregnek a könnyeim. Pár perc múlva letörlöm őket. Visszamegyek a fürdőszobába, lemosom a hajmosás utáni balzsamot. Becsavarom törölközőbe a loboncomat. Ahogy megyek kifelé, belepillantok a tükörbe és a te szemeid néznek vissza rám. Nem időzök beléjük nézve, mert kérnek. Szinte könyörögnek. Azt mondják: bennem megvan az erő ahhoz, hogy erős legyek. Hogy megszakítsam az örökös szenvedés vonalát. Hogy kilépjek a felmenőim által eddig megszabott nemlehetszboldogcsakszenvedésárán és hakicsitisörömödvanazéletbenazérttöbbszörösboldogtalansággalfogszmegfizetni sorsból. Az a csodaszép zöld szemed azt mondja, hogy Timi, ha valaki, te képes vagy rá, te mindenre képes vagy. Mindeközben itt ülök, patakokban ömlenek a könnyeim és elképzelni sem tudom, merre, hogyan induljak el. Persze lépkedek én tétován erre-arra, csak remélem, hogy előre, de ez egyáltalán nem biztos.

Napok óta nem alszom, csak bóbiskolok, hajnali fél háromtól fent vagyok, annak is örülök, hogy ha sikerül negyed órákra félálomba szenderülnöm. 

Azért, amikor percekre-fél órákra ennyire rám is telepszik a szomorúság, a bánat mögött -a sokszor nehéz mindennapok ellenére is- próbálom elhinni, hogy egyszer túljutok mindezen és lehet normális életem nélküled, mégis szeretettel megőrizve téged a szívemben.

 

Csütörtök- annyira nem...

Anyu 2 hónapja és 8 napja halt meg.

Legtöbbször annyira nem tudok ITT lenni...

Annyira nem vagyok képes koncentrálni...

Annyira fáradt vagyok...

Annyira szeretnék helytállni, de nem megy...

(B., nagyon köszönöm a mai ölelést és hogy pár szót tudtunk váltani. Nagyon jólesik,hogy van, aki még emlékszik rá, min mentem keresztül. Aki együttérez. Aki ki is mondja. Akivel lehet erről beszélni.)

Ma többen kérdezték, jól vagyok-e. (Mind olyan, akinek él az anyukája.) Nem vagyok őszinte, mert elodázom olyasmivel, hogy "lassan"... De nem vagyok jól. Még mindig rosszul alszom. (A lábgörcsök száma jelentősen csökkent.) Rengeteget eszem, folyamatosan éhes vagyok (annyira, hogy hangosan korog a gyomrom), de a héten már 3 nap alatt megint fogytam 1 kilót. Tele vagyok sebekkel, foltokkal, úgy nézek ki, mint akit megvertek: véraláfutások, sárgák, barnák, kékek, zöldek... Néha sikerül 1-2 percre kikapcsolnom, de ez nagyon kevés. Kegyetlenül fáradt vagyok (kegyetlenül, tényleg). Ma délután lefeküdtem, hogy alszom egy órát, és nem tudtam elaludni. 

Holnapra "nagy túrát" terveztem (temető, mami, Keresztanyum...), de nem vagyok a topon, vagy lappang bennem valami, vagy "csak" pihennem kell, lehet, hogy maradok itthon és tényleg pihenek.

Anyu elment, én valamiért még itt vagyok. Őszintén: fogalmam nincs, miért. Tudom, hogy itt van mami, van egy-két kisiskolás, akinek biztos pontot jelentek a suliban, itt van M., a húgom és a gyerekei (és még néhány fontos személy), de amúgy... Annyira fogalmam sincs, mi az, ami itt tart...

Na jó, ömlengésből elég mára ennyi. Elkortyolgatom a neocitránomat (remélem, hogy nem leszek beteg), aztán alvás. Ébresztőt nem állítok. Majd a Jóisten/Sors/Univerzum úgyis megmutatja ahétvégi programot.

Szombat

A reggelem a számomra hagyományos módon indult. Pisi, első hasmenés bélgörccsel. Majd a második. Megittam a gyomorporomat, bevettem a gyógyszert, fél óra múlva reggelizhetek. Harmadik mosdó. Öltözés, reggeli készítés, evés. Húsz percen belül a negyedik hasmenés. Szeretem így a reggeleimet. Mert ez minden nap ugyanilyen. Kiszámítható. Tudok vele tervezni.

Sírás jött. Két órán keresztül. Nem voltam szomorú, nem történt semmi, csak folytak a könnyeim és nem tudtam abbahagyni. És ez jó. Megnyílt egy kis szelep, amin sok feszültség távozhatott.

A héten nem konkrét videóval antistresszeltem, azt végeztem, amit eddig sikerült Kriszta programjából beépítenem a mindennapjaimba: figyeltem a testtartásomat és a légzésemre koncentráltam. Ma viszont videóval gyakoroltam. Nagyon jólesett. Amellett, hogy lágyan, finoman átmozgatott, számomra a legkedvezőbb hozadéka, hogy ez a fél óra alatt ki tud kapcsolni az agyam, nem gondolkodom, és ez hihetetlenül pihentető.

Délután aludtam egyet. Hosszú volt és kemény az első munkahét, sokkal kevesebbet aludtam, mint a szabadságom alatt és nagyon elfáradtam. Délután hatalmasakat tudok aludni, szerintem mélyebben is mint éjjel, számomra pihentetőbb az éjszakainál. Igen: itt maradt a mosogatnivaló, vár a vasalás, a takarítás, de a pihenés most sokkal fontosabb.

Az endo ma segített a pihenésben. A gyomrom-gyomorszájam is folyamatosan javul. Amikor beütött ez a gyomor-krach, arra gondoltam: még a gyomorfekély előtt fogok enni fánkot, lángost. Úgy néz ki, hogy a gyomrom rendben lesz egy idő után, de ki tudja, mit hoz a műtét, így ma ettem egy fánkot kapucsínóval. Az a fánk, ahh, az a puha tészta, az a mennyei baracklekvár! imádom. Nem tetszett a szervezetemnek, nekem viszont annál inkább. Jöhet majd a lángos. :)