Sokak szerint máshogy látom a világot, mint mások. Szerintük az "összeesküdés-elméletben" hiszek. Amíg arra gondolnak, hogy szerintem a pénz és a hatalom néhány tulajdonosa és egyre csak többet akarói irányítják a kormányokat, az országokat, nyomatják a fogyasztói társadalmat, manipulálják a médiát, ezáltal az átlagembereket, akkor igazuk van. És mindez, amit a világról gondolok, nem tetszik. Meg tudom változtatni? Nem. Emiatt rosszul kellene éreznem magam? Dehogy! Én csak egyetlen nagyon kicsiny pont vagyok ezen a planétán. Ha azért jöttem volna ide emberi formámban, mert az lenne a dolgom, hogy a világ fent említett részének a megváltoztatásán dolgozzak, biztosan azt csinálnám. De én, mint kicsinyke pont ezen a bolygón más feladatot kaptam. Ennek a feladatnak az útját járom, az elejét. Ami arról szól, hogy először is a magamhoz vezető ösvényt megtaláljam. Sok feladatot megoldottam már, haladok tovább.
Sokszor említettem Abraham-Hicks előadásait. Kezdem érteni, miről beszélnek. És elhinni, mert tapasztalom. Azt veszem észre, hogy az életem, mindenki élete egy folyó. Gyors sodrású. És mi legtöbbször harcolunk ezzel a folyóval. Szorítjuk az evezőt, megpróbálunk a sodrás ellenében evezni, márpedig ez lehetetlen. Egyetlen módszernek van értelme: ha elengedjük az evezőt. Mert ha nem tesszük, a folyó akkor is visszafordít minket és visz magával a medrében.
Az életem tele van napi szintű döntésekkel. Lassan elárulhatom: az egyik munkahelyi. Most belemehetnék a részletekbe, hogy ez miért bonyolult, nem teszem, mert akkor megint csak markolgatnám az evezőt. A lényeg: megteszem, amit tudok, de mivel ennél többet nem tehetek, hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek. Sosem egyenes az út, amin járunk, és hiszem, hogy nem zsákutca az, ami elvezet valahova. Ha esetleg nem jól döntöttem, ha nem oda kerülök, ahol lennem kell, az áramlat visz majd tovább.
Tény, hogy a bizonyos görcsölés óta nem vagyok egészségileg a topon. De ezen se agonizálok. Megyek tovább ezen az úton is, jövő héten újabb vizsgálat, aztán majd megoldódik. De nem agyalok rajta, nem olvasgatok a neten arról, hogy jaj, mi lehet ez, nem azon gondolkodom, mi lesz, ha..., nem ez tölti ki minden percemet. És talán ezért van az, hogy eljutok orvoshoz, kapok időpontot, halad az ügy. És mellette azzal foglalkozom, amivel tudok: azzal, mi van most, mi az, amit most megtehetek, hogyan érezhetem magam most. Mert ez az, amit eldönthetek. Persze, hogy nem egyszerű, hogy megpróbáljak akár egy korty vizet is a gyomromban tartani, de eldönthetem, hogy a hányingerre koncentrálok, vagy másra. Ma Dombay-tó. Feküdtem a parton, élveztem a simogató napfényt, a hűsítő szelet. Hallgattam a fák lombjának a susogását, olvastam, beszélgettem M-val. A szalmakalapomat az arcomra tettem, amíg háton feküdtem, és a kis szövésmintákon keresztül figyeltem az eget és csodáltam, mennyire szuper módon képes a szem fókuszálni. Felidéztem, mennyire jó volt repülni, milyen csodás, amikor a gép átjut a felhőrétegen, mennyire gyönyörű ott fent a színtiszta kék ég, a fény, a nyugalom.
Mindenkinek csak javasolni tudom: engedd el az evezőt!
