Anyák napja

„Jobban hiányzol, mint valaha,

pedig rég nem vagyok gyerek.

És nem hiszem már, hogy e Földön az anyukám a barátom lehet.

Amikor kicsi voltam még, arra vártam nagyon-nagyon,

mikor leszünk már egyidősek egyszer egy szép napon?

Álmomban, hogy egy felhőn majd mi ketten jól elbeszélgetünk,

nem számít egy kis korkülönbség, a legjobb barátnők leszünk.

Elmeséljük a szerelmeket s hozzá az összes bánatot,

amint az élet elénk sodor egy alkalmas padot.

Elmeséled végre talán, hogy mikor fájt legjobban az élet.

Tudod, a vidám öregasszonyok egymásnak mindent elmesélnek.

Elmagyarázod azt is nekem, mit akkor homály fedett.

Vártam, hogy egyidősek legyünk, mert akkor már lehet.

Álmomban, hogy egy felhőn majd mi ketten jól elbeszélgetünk,

nem számít, hogy az anyukám voltál, a legjobb barátnők leszünk.

És annyi mindent kérdeznék tőled,

amit csak most tudok, hogy nem tudok,

de nincs már kitől megkérdeznem,

hiszen mind itthagytatok.”

(Müller Péter Sziámi: Kár, hogy soha nem lehetünk egyidősek)

Anyu nélkül a 3., mami nélkül a 2. Anyák napja. 💗🖤

 

Először nélküled

Két éve nálad voltam Hőgyészen, öt nap múlva költöztél Mohácsra.

Tavaly is nálad voltam, már Mohácson. 

Gőzerővel vetettünk be minden ötletet, ismerőst, ismerős ismerősét, ismeretlent abba, hogy segítséget, fájdalomcsillapítást kaphass. Napról napra romlott az állapotod. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ahogy teltek a napok, úgy erősödtek a fájdalmaid. Eddig sem volt egyszerű nézni, ahogy szenvedsz, innentől pedig percről percre elviselhetetlenebb volt. Nem adtuk fel a kutatást. Tényleg minden követ megmozgattunk.

Ma egyedül jártam végig a temetőket. Életemben először nélküled az ünnepen. Milliószor voltunk már együtt, mindig segítettem és végignéztem, mit hogyan csinálsz, tettem, amit kértél. De most, hogy egyedül mentem, olybá tűnt, mintha sosem láttam volna még ilyet.

A családban mami volt és te, akik mindent tudtatok mindenről, mindenkiről. Ti tartottátok a hagyományokat, amikbe persze minket is bevontatok, de ti tudtátok, mit, mikor, hogyan. Amíg ti éltetek, addig volt "Nagy Asztal" az arany szélű étkészlettel, az isteni főztjeitekkel, süteménnyel, tejszínhabbal. Nálatok volt annyi hely, hogy akár sokan is összejöjjünk. Már nincs a hőgyészi ház, nincs a mohácsi lakás, már ti sem vagytok...

Tegnap este hallottalak a fejemben: "Timi, vidd el holnap a két vázát is". Vázát? "Lent van a tárolóban. Állítsd fel, ott vannak a kövek, rakd körbe őket, hogy ne döntse fel a szél." 

Reggel, indulás előtt nem hagyott nyugodni a gondolat, bementem a tárolóba. És tényleg: ott voltak a vázák, ahogy áthoztam tőled. 

Kölesd felé mentem Tamásiba. Elsősorban azért, mert (az M6-osról a szedresi kihajtónál kell lemenni a pályáról) autópálya minőségű az út Regölyig (a 65-ös maga a borzalom autónak is, utasnak is), másrészt útbaesik Kölesd, ahol kolbászt és szalámit szoktunk venni. Meg is vettem, amit szerettem volna. Akkor megint hallottalak a fejemben: "Tudod: a vázába virág". Bakker, tényleg. Amíg volt a hőgyészi ház és kert, onnan szedtünk krizantémot, te csokrokat készítettél, felcímkézted, melyiket melyik sírra, kinek szánod. Csodaszép csokrok voltak mindig.

(2014-ben is én vittelek ki titeket a temetőkbe.)

Szóval vázába virág. Kölesden a húsbolt (aminek a neve Husiház :)) mellett van egy vegyesbolt, ahol virágot is kapni. Ott vettem a tamási sírra egy csokor virágot apunak és neked.

Lelkileg most nagyon nehéz volt a temetőben, pedig a temetésed óta már nagyon sokszor voltam ott. Felidéztem, mit hogyan szoktál csinálni, de nagyon hiányzott a színes krizantém-csokor a hőgyészi kertből. És ekkor azt mondtam magamnak: oké, anyu nincs már itt, csináld csak úgy, ahogy jónak látod. Tamási után átmentem Nagyszokolyba az édes-nagyapám sírjához. Aztán Hőgyész, dédanyám, mami, papi, kersztapám, dédapám, keresztanyum szülei és testvére, papi rokonai, mami nagymamája. Csak a legközelebbi rokonaim.

Hazafelé Zombán ittam egy kávét és ettem egy sütit neked. (Veled is mindig megálltunk itt.)

Itthon még bolt, aztán haza.

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Szabó Magda