Éreztem... és cukik

Tegnap nagyon fura napom volt. Furcsán éreztem magam, ideges voltam, nyugtalan. Ma reggel leesett: ugyanazt éreztem, amit egy éve, amikor tudtam: másnap mennem kell anyu hamvaiért. Ma már, hogy tudtam, miről is van szó, tudtam tudatos lenni és nem idegeskedni-szomorkodni egész nap. 

Igen: ma egy éve mentem el anyuért. A hamvaiért a temetkezési vállalkozáshoz. Érdekes, de tisztán emlékszem az érzésre, hogy mennyire keményen meg kellett magammal beszélnem, hogy nem sírhatok, amíg el nem intézem a hivatalos dolgokat. (Egyébként -szerintem- ez is mekkora hülyeség már!) Hogy miközben bent voltam az irodában, hallottam anyu hangját, amikor tavaly december legelején elmondta, milyen legyen a temetés. Ott csengett a fülemben, hogy lebomló urnát szeretne, elmondta a színét, a formáját; hogy ne legyen koszorú, csak szál virág (...). (Mennyire kegyetlenül nehéz lehet ez egy még élő, de "halálra ítélt" embernek...) Amikor aztán "beültünk" a kocsiba, nem tudtam elindulni, csak ültem a jéghideg autóban, sírtam, és hagytam, hogy törjenek fel a könnyek, távozzon valamennyi abból a mérhetetlen bánatból és feszültségből.

Úgy volt, hogy hazaviszem hozzánk. Helyet is csináltam a komódon. És nem értettem, hogy a temetkezési irodában miért mondták a hölgyek, hogy ha nem bírom hazavinni, vigyem vissza nyugodtan, megőrzik a temetésig. De amikor végre el tudtam indulni, végül nem haza mentem, hanem anyuhoz, a lakásába. Hogy legyen ott a temetésig. A gyönyörű lakásában, a jó melegben, amit nagyon szeretett.

 

😔

És hogy az élet -szerintem- mennyire egyensúlyra törekszik: cukik:

"Nekem volt egy karkötőm azért, nehogy megűzödhessen az ördög, de aztán odaadtam anyának, neki jobban kellett."

...........

"Nézd, Timi néni, hoztam neked piramisokat!"

...........

"Ez a tied."

(Könyvjelző, amit maguknak készítettek egy rajz órán.)

😊

Alvásklinika

kép

Este 3/4 10. Most értünk haza Pécsről, az alvásklinikáról. Ma volt ugyanis a FIT teszt, ezt este 8-kor végzik. Kismillió elektródával szereltek fel és EKG-tappancsos zsinórokkal, egy ágy szélén kellett ülnöm és lógatnom a lábamat fél órán keresztül.

Van még vissza egy vizsgálat és egy konzultáció. Addig is megpróbálok el- és átaludni...

 

Szombat- Ich lass dich frei

Egy éve és öt napja úgy fogalmaztam meg, hogy légüres térben érzem magam anyu halála miatt. Emlékszem arra az érzésre, és sosem fogom elfelejteni azt a jó 2-3 hónapig tartó első igazi, hatalmas sokkot, a felemésztő hiányt, azt a rengeteg könnyet, az álmatlan, átsírt éjszakákat, azt a szívszaggató nihil-érzést. Még nyár végén is sokat sírtam. Ahogy telik az idő, úgy tűnik, hogy anyu és mami halálával gyászolom el minden eltávozott szerettemet. Így sokszorosan fáj. De az idő múlásával egyre közelebb érzem magamhoz mindannyiukat. Eddig leginkább anyu "beszélt hozzám a fejemben", de azóta mami is, és több napja reggelente régi emlékképekkel ébredek, olyanokkal, amikre 10-20-40 éve nem gondoltam: papi, dédapám, apu... És egyre erősebb bennem az érzés, hogy ahogy élek, az nem az élet, csak egy rabszolga-mókuskerék. És nagyon hiányoznak a még élő szeretteim. Az alvásklinikán még két vizsgálat és egy konzultáció van vissza. Írtam már: szkeptikus vagyok. Nem hinném, hogy találnak szervi okot. Úgyhogy megoldom. (Folyamatosan rajta vagyok, és sikerülni is fog.) A rengeteg nem-alvás nem jár következmények nélkül. Péntekre olyan fáradt lettem, hogy szó szerint küzdenem kellett azért, hogy ott tudjak maradni a munkahelyemen. Összesen 3 óra volt a héten, ami igazán aktívan, energikusan telt: 1 egyik este, amikor eszembe jutott egy nem annyira unalmas szövegfeldolgozási lehetőség, a másik másnap reggel, amikor kinyomtattam, vágtam, gyártottam ehhez a feladathoz a szükséges dolgokat, és 1, amikor egyik este végre rászántam magam és kipakoltam a cipősszekrényt, kimostam és minden cipőt lemostam-töröltem, cipőápolóztam. És néhány 5-10 perc, amikor tudatosan megparancsoltam magamnak, hogy márpedig ezt most megcsinálod. A fennmaradó idő azzal telt, hogy vonszoltam magam egyik kell-ből a másikba.

A mindennapos melós mókuskereket egyre nehezebben taposom (nem csak én...), és amerre a "rendszer" megy, egyre kevésbé tolerálom. Azt mondják, nem a legokosabb, a legügyesebb az életképes, hanem az, aki alkalmazkodni tud a változásokhoz...

Anyu a haldoklásával és a halálával olyan dolgokat tanított, amiket amúgy sosem tapasztaltam volna meg. Azt hiszem, életem egyik legnehezebb dolga eddig az volt, amikor az utolsó estéjén leültem nála és a "beszélgetésünk" után tényleg komolyan és őszintén megkértem: menjen, nem kell szenvednie, mert minden rendben lesz és megleszünk. Azt hiszem, amíg élek, hiányozni fog. Sosem kevésbé. 

Csütörtök és cuki

Tegnap elugrottam fodrászhoz. Vagy egyenesítést kérek, vagy hullámosra szárítást, ami mindig ugyanúgy készül, de minden egyes alkalommal kicsit más. Most pont olyan, mint amit gyakran látok és mindig szerettem volna kipróbálni. Persze közel nem olyan, mint amilyen gyönyörű volt az ég, amikor odaértem a suliba reggel (és a kép nem is adja vissza egyáltalán nem):

Szokás szerint nem aludtam jól. De tegnap megálmodtam egy szövegfeldolgozás variációt, amihez a lapokat meg is szerkesztettem este. Reggel pedig 7-kor már gőzerővel nyomtattam, borítékot kreáltam. (Egész egyszerűen én sem ülök szívesen egy helyben 40-45 percig, ha a gyerekeknek kell, az már nekem is fáj. Tök egyszerű egyébként: kaptak dobókockát, a táblára kimágnesezett borítékból vették ki az adott feladatot, a helyükön oldották meg. És ha épp nem tetszett az a feladat, dobhattak maguknak újra. A színező volt a bónusz.)

Sz-on az egyik elsős kislánytól kaptam ma egy sötétben kéken világító pillangó-tetkót.

És cuki:

- Timi néni szigorú.

- Nem szigorú! Gyönyörű!

😂

..........................

Bor(rrrr!)zalmasan fáradt vagyok. És ma egész nap szörnyen fáj a fejem. Nem is ragozom, inkább vízszintbe helyezem magam lassan...

Dobozolás 2 napra

Borzalmasan fáradt vagyok. De enni kell. Ehhez dobozolni kell.

Reggeli: rántotta, paprika, pur kenyér.

Ebéd: paprikás krumpli, savanyú uborka.

A többi alakul, csak ennyire voltam képes.

 

Kedd

A második munkanap, és én már most hulla fáradt vagyok. (Mondjuk ahhoz, hogy a gyerekeknek lehessen egy kis két hét után lassan visszaszoktatgatós hetük, nem keveset kellett a szünetben (azaz a szabadságom alatt) készülnöm...)

Ma munka után bolt, kocsimosás (hát persze, hogy most, este, szakad az eső...), főzés. Megkívántam a húslevest. Zöldség volt itthon, húst kellett csak venni.

Fotózni elfelejtettem, de nem is az a lényeg. Fincsi lett, ettem is egy tányérral (tésztát nem főztem ki hozzá, simán jó az anélkül is). 

A csontról lefejtettem egy kis húst, átpirítottam kevés zsíron, azt tettem a vasárnap dobozolt, holnapi babfőzelék mellé. És egy szendvics is készült reggelire (a többit dobozoltam hétvégén). Főztem még teát, kávét, beletöltöttem a kis üvegeimbe holnapra.

Tegnap (a hagyomány szerint vízkeresztkor) este lebontottam a karácsonyfát. Ma M. levitte a gyűjtőhelyre. De ahogy robog az idő, kettőt pislogok és megint gyújthatjuk az első adventi gyertyát...

Vízkereszt 2025

2016. január 6-án indultam az első repülős utamra az új, németországi munkahelyemre.

2023. január 6-án együtt buszoztunk fel a húgomékhoz Budapestre.

És 2024. január 6-án költöztél a szivárvány túloldalára. Reggel ötkor. És én ma reggel 5 előtt 5 perccel ébredtem magamtól...

Ma volt az első munkanap a téli szünet után. És népismeret órán a Vízkereszt volt a téma. Egész nap az anyu-naptár utolsó bejegyzését láttam a szemem előtt.

Valahol két világ közt lebegtem egész nap a suliban, de bele tudtam kapaszkodni a jelenbe. Amikor beültem az autóba és elindultam hazafelé, alig mertem megmozdulni, mert olyan érzésem volt, anyu, hogy ott ülsz mellettem. Láttam -a fejemben-, ahogy nézelődsz, hallottam, hogy csacsogsz, ahogy szoktál, amikor együtt utaztunk. Azt "mondtad", amikor a körforgalomhoz értem, hogy gondoljak a cipőmre. Igen, tudom: elszakadt. Hogy ne csináljam már, nem járhatok benne így, vegyek másikat. Úgyhogy nem hazafelé kanyarodtam, hanem a bolthoz. És vettem másikat. Ekkor "megszólaltál", hogy látom-e, hogy mindenhol leárazás van. "Vegyél egy kabátkát a régi tavaszi helyett és biztosan találsz mást is most nagyon jó áron. Most érdemes. De könyörgöm: ne feketét meg szürkét!" Én utálok vásárolni meg ruhát próbálni, de mentem, kerestem, találtam, próbáltam, így lett 5000 Ft-ért egy kabát, egy pulcsi, egy ruha és egy kardigán. Egyik sem fekete. Bepakoltam az autóba. Annyit "mondtál" még: "Ne nézz állandóan az égre a teraszon engem keresve, mert nem ott vagyok. Mindenhol vagyok, benned is. Szeretlek, ahogy ígértem: örökké, örökké, örökké. Mindig veled vagyok. Szedd össze most már lassan magad, mert te még élsz, dolgod van. És nem kell mindent leírni a blogba: még azt hiszik, bolond vagy.".

Roppant élesen él bennem minden, ami egy éve ezen a napon történt. Nagyon hosszú és borzalmasan nehéz nap volt. Amikor egyedül maradtam a lakásodban, akkor azt hittem, azt nem lehet túlélni. Hirtelen szembesültem a fizikai hiányoddal, csak lézengtem, folyamatosan be-benéztem a hálószobádba és konstatáltam, hogy nem vagy ott. És hogy már többé nem is leszel. Erről a mai napig győzködöm magam, hogy elfogadjam. 

Annyira gyönyörű voltál holtan. Az a csodaszép zöld szemed. Az a halvány, nyugodt, boldog mosoly az arcodon, amivel azt üzented: hazaértél.

Azóta már mamika sincs velünk. És ha igaz, hogy ti már együtt vagytok, akkor tényleg minden rendben. Megígértem neked, hogy ha elmész, rendben leszek én is, lassan ideje lesz tartanom magam az ígéretemhez. Még mindig nem tudom, hogyan, de ha te elmentél, ha itt tudtál hagyni, akkor biztos vagyok benne, hogy azért, mert tudtad: képes vagyok rá.

Most már a sok-sok elhunyt családtagunkkal rophatod együtt az égi táncot.

(Saját fotók unokanővérem lakodalmában.)

2025. első dobozolása

Idén sincs újévi fogadalmam. Azt tudom, hogy ha változást szeretnék, akkor változtatnom kell. 

Főleg szeptembertől (munkakezdés) botrányos az étkezésem. Mivel nem is mozgok, rányomja az egész testemre a bélyegét. Egyelőre megpróbálok a rendszeresség felé menni. Ehhez pedig kell, hogy étel legyen nálam a munkahelyen is (nem csoki vagy nápolyi vagy bármi, ami egy rövid ideig megvéd az ájulástól). Így ma dobozoltam. (Bevallom: nagyon nehezemre esett, szörnyen elfáradtam.)

Reggeli: szendvics.

Tízórai: narancsos túró.

Ebéd (és uzsonna): paradicsomos bab, tojás.

Vacsora: tonhal saláta.

(A harmadik napihoz majd frissen készítem a még hiányzó dolgokat.)

(Azért lett ez a menü, mert itthon lévő alapanyagokat szerettem volna használni.)

Most már csak meg kell enni...

Lélek 2024.

 Borzalmasan rosszul alszom. Egy éve biztosan. Sőt több ideje is már...

Napra pontosan szinte teljesen biztosan emlékszem mindenre, ami anyuval történt. (És ez már áprilisban kezdődött, akkor már annyira fájt a dereka és hirtelen -sok évtizednyi alacsony után- annyira magas lett a vérnyomása, hogy elvittük egy laborra, ami nagyon magas CRP-t mutatott, én ott már tudtam, hogy baj van.)

Emlékszem így arra is, amikor ma egy éve feljött hozzá a hospice orvos, aki már karácsonyra jövendölte anyu átkelését. Kinyitottam neki az ajtót, kérdezte: Mi újság?, és én mosolyogtam, meghúztam a vállaimat, mert minden laikus is csak húzta volna a vállát, hogy érthetetlen ez az egész. Az orvos bement a már csak hanyatt fekvő, semmire nem reagáló anyukámhoz, megvizsgálta, majd kijött a konyhába és azt mondta: fizikai képtelenség, hogy életben legyen még, hiszen már csak a törzsében van némi keringés. Kérte, hogy a morfin-tapaszokat már csak a törzsre tegyem és a szurit is a hasába adjam (amit anyu, amíg még "észnél volt", nagyon utált, mert nagyon fájt neki). Sokat beszélgettünk még az orvossal a konyhában, javasolta, hogy mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy anyu végre átkelhessen a szivárvány-hídon. Így hívtunk papot hozzá, aki fél órán belül tudott is jönni. Emlékszem, mennyire furán éreztem magam. Jött a fiatal, lelkes pap. Bementünk anyuhoz, aki akkor már tényleg semmire nem reagált. Az atya meggyóntatta. Ott ültem. Majd feladta az utolsó kenetet. (Ha hiszitek, ha nem, még most, egy év elteltével is furcsa, hogy ilyenekről írok.) Rettenetesen új helyzet volt ez is. Tudtam az utolsó kenetről, tudtam, mert dédapám is megkapta anno, csak ott én nem voltam jelen. De itt teljes valómmal jelen voltam, ott ültem, a légzésével szívműködést kompenzáló anyukám mellett, a pap a másik oldalamon. Nagyon furán éreztem magam (hiszen Istenben (egy feljebbvalóban) hiszek, de az intézményesített vallásban nem). Anyu csak feküdt ott, 500-as morfin-tapasszal, semmire nem reagálva, csont (!) soványan, és tudtam: túl sokáig már nem tarthat.

Hallom még ma is azt a fülledt csendet, amiben csak anyu halálközeli légzése volt a "zaj", érzem azt a borzongást magamon, ami próbálta előre jelezni az elképzelhetetlent, hogy ha megtörténik, az még ennél a nihil-érzésnél is keményebb lesz. És amit azóta már tudok: hogy ez az érzés akkor még ténylegesen elképzelhetetlen, és sokkal-sokkal mélyebb és fájóbb, mint az akkor elképzelhető.

De azt is tudtam - és most is ezt mondom: biztos vagyok benne-, hogy anyu még ebben az állapotában is minden evilágon való történéssel tisztában volt, mindent érzett és főként hallott. És bízott bennem ekkor is. Abban, hogy -ahogy ígértem- megleszek, jól leszek nélküle.

kép: https://meditacionk.blogspot.com/2013/

Ma anyuval álmodtam. Azt hiszem, a halála óta először. Egy alagútszerűségből jött felém, mosolygott. Jött, de egy milliméterrel sem került közelebb hozzám. Mégis "jött" és mosolygott. (Az a szatyra volt a kezében, ami most a temetős szatyrom.) Álmomban csak értetlenkedtem, hogy ha jön, akkor miért nem közeledik. Éreztem, mennyire jó volna megölelni és puszit nyomni az arcára és puszit kapni tőle, de nem sóvárgás volt, csak egy szimpla érzés. Azt éreztem, mintha azt mondaná: mindig itt voltam és mindig is itt leszek.  (Valahol tudom, hogy így van.)

Anyu olyan anya volt, aki világ életében hitt és bízott a lányaiban. Tudom, hogy úgy tudott itt hagyni minket, hogy bízott abban, hogy már nélküle is megállunk a lábunkon, hogy mindaz, amiben igénybe vettük a segítségét, már megvan bennünk és már egyedül is képesek vagyunk megbirkózni vele. 

A múlt év (2024) életem eddigi legnehezebb éve volt.

Étkezés 2024.

A (2024. évi) decemberi fotózott étek-képeket csatolom.

A legmenőbb a rántotta és a kacsazsíros kenyér (főként reggelire). Rákattantam a kacsazsírra. (Ilyen vagyok alapban: van, hogy szőlőt eszem szőlővel, van, hogy kacsazsírt kacsazsírral.) És tényleg ügyesen kompenzálok: ha egyszer többet eszem, utána tudom úgy intézni, hogy ne legyen hízás a dologból.

De azt is tudom a majd' két évtizedes tapasztalatomból, hogy a mérleg smafu. A ruházat pl. sokkal jobb visszajelzést ad. A tükörrel együtt csúcs a "jellemzés". No meg az érzés, a test-érzet sem kutya. 

De az is biztos, hogy a test-lélek-szellem hármasa egyensúlya az alap. Bármelyik is "kileng", akkor ugrott az emberi stabilitás. Nálam a lélek és a szellem valami másik dimenzióban anyu és mami halála óta. Törekedem az egyensúlyra...

Újévi túra

Reggel időpontra mentem 8-ra vérvételre. Januárban lesz két kör vizsgálatom az alvásklinikán, ezek mellé kérte az orvos a labort. (M. vitt és hozott, köszönöm!) Este 8-tól már nem ehettem, korgó gyomorral ültem le a vérvétel után reggelizni.

Napokig fagy volt és hatalmas, sűrű köd. Ma reggel kisütött a nap, pillanatok alatt levette a fák zúzmaraköntösét. Mi pedig meglátogattuk a Sós-hegyi kilátót, ahol 2023. februárjában jártunk utoljára. 

A Mecsekben még megmaradt a hó. A túraútvonal nagy részben szimpla jég volt még délelőtt, de a szélén a hóban lehetett haladni.

A következő kép szépre sikerült volna, ha az ujjam bele nem lógna. A sztori háttere: nagyon erős szél fújt odafent, örültem, hogy meg tudtam tartani a kezemben a telefont. És: egyáltalán nem szeretnék a tökéletesre törekedni vagy mentegetőzni. A kép marad és pont.

Lent a városban ebéd a Bellozzoban. Én egyszerűen imádom, és tésztán simán el tudnék tengődni napi szinten.

Aztán freikávé a Király utcában.

A sétával együtt 5 km-t mentem ma, ami az elmúlt hónapokhoz képest szuper teljesítmény. (Khm.)

Vacsora.

Aztán meg is jött a leletem. Tulajdonképpen meglepően szuperek az értékeim (ahhoz képest, hogy egy éve abszolút semmit nem mozogtam, néhány dobozolást kivéve random étkeztem). (Női egészségcsomag 50+-t csináltattam, tényleg rengeteg adatot megtud az ember magáról.)

Befejezem a blogbejegyzést, közzéteszem a blog FB oldalán, aztán lassan hajcsi. (Az éjjel megint szinte semmit nem aludtam...)

2025. január 1.

Az év első napja késői felkeléssel kezdődött.

Reggeli.

Majd "nagy kör", temetőzés, rokonlátogatás Tolna megyében. Sajnos most is sietve: napok óta fagyott és sűrű köd lepett be mindent, igyekeztünk nem korom sötétben hazaérni, de még a sietség ellenére is úgy lett.

Régen láttunk ilyen gyönyörűséges zúzmaraságokat.

Késői pár falat ebéd keresztanyumnál (lencsesaláta, fasírt, saját kenyere).

Itthon pár falat vacsora hét körül. Én nyolctól már nem ehettem. (A miért a következő bejegyzésben.)