Habár még szabin, szörnyen sűrű nap volt. Délutánig ügyintézés a városban -lassan anyu minden hivatalos dolgát sikerül lezárni-, aztán pakolás anyunál, majd itthon.
Hányszor, de hányszor ültünk anyval a mohácsi teraszán. Néztük a felhőket és a repülőket, elképzeltük, honnan jöhetnek, merre mehetnek. Néztük a rügyező és hipp-hopp zöldbe boruló fákat. És beszélgettünk. Rengeteget beszélgettünk.
Hoztam megint egy adag cuccot tőle. Még semminek nincs végleges helye, de pl. az egyik kosarában jól mutatnak a kaktuszféléim a teraszon.
Amióta meghalt, bizonyos dolgokban többet fejlődtem, mint előtte 49 év alatt. Mondtam is anyunak -igen, szoktam vele beszélgetni még most is-, hogy nagyon sajnálom (végtelenül sajnálom), hogy ezekre a dolgokra csak a halálával tudott megtanítani. Mindenért hálás vagyok, amit életében megmutatott. Azért is, amiben nem tudott példát mutatni. Mert a halála előtt, amikor még tudtunk beszélni, hirtelen bölcsességgel ezekre is elmondta a megoldást, hirtelen látta, tudta, mit kellett volna tennie.
Kezdem érteni, miért vagyok még itt. Sok dologra anyu világított rá azzal, hogy átkelt a szivárványon, M. is segít és a húgom is a teljesen más gondolkodásával, látásmódjával.
Látom a feladataimat. Tudom, mi az, amin változtatni kellene. Sok dolog. És azt is tudom: egyelőre csak néhányban tudok elindulni.
Ha igaz, hogy a sorsunkat, az életfeladatainkat magunk választjuk, akkor elmondhatom: amikor beleszülettem ebbe a testbe, túl sokat gondoltam magamról. Nem hiszem, hogy ebben az életben mindent meg tudok oldani, és elborzaszt a lehetséges tudat, hogy mindezt egy új életben újra meg kell próbálnom teljesíteni. Kettő dolog választ el önmagamtól: az önbizalomhiány és a félelem.
No de nem agonizálok itt tovább, holnap a kishúgommal hétvégézni megyünk. Soha nem volt még ilyen. De mindkettőnkre ráfér a pihenés, és mindketten nagyon várjuk. (Anyu pedig ott fent nevet és tapsikol örömében.)
