Vasárnap este

Próbálok nem csak anyura gondolni. Nagyon nehéz. Otthon speizot pakoltam, fürdőt takarítottam, aztán jönnöm kellett át anyuhoz, (megint) helyzet volt, eldugult a katéter. Hospice nővér riasztás. Nagyon nagy szerencse, hogy közel lakik és hogy itthon is volt, pillanatok alatt tudott jönni és cselekedni.

Estig én vagyok anyuval. Hiába a morfium, a tapasz, borzalmas fájdalmai vannak. Fogom a kezét, nézem az arcát, ahogy kínlódik, szenved, jajgat. Még így is szép. Potyognak a könnyeim. Itt vagyok vele. Máshogy nem segíthetek. De tudom: most ez a legtöbb, amit tehetek.