2023. december 18., hétfő

Hétfő este

Tegnap a húgommal -sok nemalvás után, az őrület határán- sokat beszélgettünk. Kínunkban már többször nevettünk is (láds bárányos sztori, ugye, Tozzi?). És rájöttünk több mindenre. Amikre már az elején is gondolhattunk volna, de tényleg jobb későn mint soha. Az egyik: kell a segítség. Pihenni muszáj. Mert anyu elmegy, de mi maradunk. Így fel is hívtam az ápolónőt, aki ma itt volt pár órát. Én hazamentem aludni. Fél 12-kor telefonra ébredtem: anyunak halálfélelme van. Riasztottam a hospice nővért, aki jött is. Kicsit változtattunk a cseppeken, reméljük, nyugodtabb lesz anyu. Zs. maradt még. Beszélgettünk. Arról, hogy ez anyunak is, a hozzátartoóknak is kegyetlenül nehéz, de nekem bírnom kell. Aludni, ha anyu alszik. Amikor Zs. hazament, ketten maradtunk M-val, az ápolóval. Beszélgettünk kicsit, aztán ő bement anyuhoz, én egyedül maradtam a konyhában. És rájöttem, hogy én, aki 49 évig ökéletesen jól elvoltam egyedül, most félek. Félek egyedül lenni.

Lefeküdtem a nagyszobában, próbáltam pihenni, amíg M. itt van. Aztán csöngettek. A hospice orvos jött. Szóltam anyunak, ki jött. Egy pillanatra kinyílt az amúgy a távolba révedő szeme, örült. Nagyon kedveli T. doktort. Beszéltünk, megvizsgálta anyut, aztán leült velem még egyszer beszélgetni. Anyu úton van, de még erős a szíve. Pár nap és megérkezik. Úgy képzeljem el, minta ahogy megszületett, most újra a "vajúdás állapotában" van, amikor az orvosnak kevésbé jut szerepe, inkább a szülésznőnek (nekem), aki ott van és segít. De hulla fáradtan nem tudok segíteni. Doktor T. is megkért: jöjjön segítség és ne itt aludjak, menjek haza. Ha fél órákból is, de 8 óra alvást próbáljak összeszedni. És arról is beszélt, hogy habár anyu úton van, hallja, felfogja, ami körülötte történik, így mondjak el neki mindent, amit még szeretnék, többször azt is, hogy elengedem, menjen az útjára. Teszem is.

Igen, határozottan látszik, hogy anyu úton van. Mintha az álom és az ébrenlét között lebegne, a szivárvány felénél járhat. Folyamatosan intézkedik, alig hallhatóan motyogva rendezi a dolgait. Pakol, beszélget, közben a csont és bőr kezeivel lassú, sokszor nem akaratlagos mozdulatokat végez, mutogat, számol, imára kulcsolja a kezeit. Már alig tudja kifejezni, mit szeretne. Ha fájdalma van, az látszik rajta. Néha, amikor ki tudom venni a szavaiból, hogy felülne, felültetem, kibájlágolom, egyik oldalán mellé ülve tartom. Néha belefolyok a "valakikkel" történő beszélgetésbe, de csak annyira, hogy megerősítsem benne, hogy minden rendben van. Már nem eszik, nem iszik. A szervezete nem képes befogadni semmi kívülről jövőt. Csak a tumorhegyek csámcsognak benne hahotázva, de anyu nem adja könnyen a testét. Csont sovány. Az arcáról szinte minden ránc eltűnt. A szivárvány közepén hol előre néz, hol hátra. Még mindkét oldalon van elrendeznivalója. Szívből csak azt remélem, hogy sikerül fájdalom nélkül átlépnie a túloldalra. Amiben tudok, abban segíteni fogok.

9 megjegyzés:

  1. 😢😭🙏😢😭🙏

    VálaszTörlés
  2. Teljesen komolyan írom: csak Rátok gondolok!
    😞

    VálaszTörlés
  3. A Húgod vagyok.Sírok soraidon.Tegnap.még ment a homlokpuszi és simiztem bőrét.Most 220 km választ el..és a Szivárványút.....🙏

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sok erőt kívánok Neked is, borzasztó nehéz!

      Törlés
  4. Mindig eszemben vagy, vagytok! ♥ Amennyire nagyon fájdalmas is ez, mégis jó, hogy ott vagy vele és átsegíted ezeken a dolgokon. Pihenned kell, ez is így van, remélem már nem lesz hosszú az anyukád útja, és végre megpihen a fáradt teste, lelke. ♥♥ Legyen ez minél fájdalommentesebb! ♥

    VálaszTörlés
  5. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy ami itt következik- azt szabad-e leírni ebben a helyzetben.

    Hosszas töprengés után úgy döntöttem hogy szabad. Legrosszabb esetben köztünk marad, majd eldöntöd hogy a nyilvánosságot elbírja-e.

    Az első ami eszembe jut: én évtizedek óta úgy gondolom hogy a szenvedésnek, a fájdalomnak vannak olyan fokozatai, amit senki ember fiának nem volna szabad átélnie. Talán még a szociopata sorozatgyilkosoknak sem, akik egész életükben csak rosszat tettek és maguk is rengeteg szenvedést okoztak. Szántszándékkal és előre megfontoltan.

    Én végigolvastam egy blogot. https://gergelyalexandra.hu/blog/ Végigsírtam. És mint írtam, éltem át hasonlókat a felmenő rokonaimmal. És haltak meg mellettem keringési és légzési elégtelenségben kórházban hörögve, vegetálva, cserepes szájjal,

    A másik ami eszembe jut, hogy állítólag van egy jóságos és mindenható Jóisten. Akiknek a hívők hálát adnak. Napról napra vagy vasárnapról vasárnapra. Ugyan mire? Erre? Az a szenvedés és fájdalom amit mi látunk, elképzelhetetlenül kis töredéke (tán milliomod része) mindannak a (kollektív???) szenvedésnek és fájdalomnak, ami a nap minden egyes másodpercében történik a Földön. Beleértve a háborúkat, az éhhalálokat, és azokat akik egyszerűen a vízhiány miatt halnak meg. Ha a "Jóisten" jóságos és mindenható lenne, ezt nem hagyná. Mert akkor vagy nem mindenható, vagy nem jóságos. Feltéve persze, hogy létezik. Szerintem én jobb Isten lennék.

    Félreértés ne essék, eszemben sincs senkinek a hitét kétségbevonni vagy megváltoztatni.

    Én ezzel a sok szenvedéssel 50+-osan sem tudtam békét kötni. És azt hiszem hogy tulajdonképpen nem is akarok. Merthogy ez így nincs rendjén.

    Talán ezért álmodok kisebb-nagyobb rendszerességgel évtizedek óta emberi roncsokkal, torzókkal, halállal, vérrel és háborúval.

    Végül pedig kívánok nektek sok erőt és kitartás a hátralévő időre. Csodálatra és tiszteletre méltó ahogy Édesanyátokat gondozzátok.

    VálaszTörlés
  6. Gondolatban veletek vagyok, sok erőt nektek.. emberfeletti amit leírtál már eddig is. 🙏🙏🙏

    VálaszTörlés