Annyira megteltem már fáradtsággal, szervezéssel, kétségbeeséssel, düh-vel, fájdalommal, tanácstalansággal, félelemmel, kimerültséggel, tehetetlenséggel, könnyekkel, reménytelenséggel, kérdésekkel, lelkiismeret-furdalással, heves szívdobogással, szuszogás-hallgatással, injekciózással, suttogással, halálvárással, nyugtatással, álmatlansággal, reményvesztettséggel, keserűséggel, pokoljárással, bökdöséssel, tapaszozással, telefonálással, sírással, várakozással, imádkozással(...), hogy lassan teljesen üres leszek.
A blogba anyu történetének csupán egy aprócska töredéke kerül. A közvetlen család látja a teljes képet, M., az ápoló, a húgom és én tapasztaljuk mindazt, ami konkrétan történik. Senkinek (SENKINEK) nem kívánom. Szeretném, ha anyu úgy maradna azok emlékezetében, akik szeretik, ahogy 70 évig ismerték, nem pedig, amilyenné ez az egy hónap alatt vált.
Amit most biztosnak vélek: az ürességet kitölti a szeretet.
Csak azok tapasztalják meg az összes mélységet, akik vele vannak. Én is néha írok az anyuról, de mindent nem szoktam, mert nincs értelme, csak a jéghegy csúcsa az, amit megosztok másokkal. A napi kínlódást, szenvedést, reménytelenséget én sem szoktam. ♥♥♥
VálaszTörlés💔🤍
Törlés