Szerda

Két éve vasárnap volt. A szokásos adventi vásár Babarcon. Ami mindig szép, nagyon hangulatos a paplak udvarán, a templom alatt.

Két éve anyu is eljött velem. Nagyon szeretett emberek között lenni, nézelődni. Szerencsés volt: beülhetett a templomban az adventi koncertre. Ő is nagyon szerette a zenét, főleg az élő muzsikát. Aztán körbejártam vele a helyszínt, ami tényleg igazán varázslatos. Sütiztünk, csipegettünk a vacsorából. Megnéztük a fotókiállítást a meseszép paplakban: sváb életképek. És arról (is) beszélgettünk, hogy mami mennyire boldog lenne, ha ezt láthatná.

Tavaly ilyenkor kapta anyu az első morfiumot. Az utolsó előtti nap volt, amikor még úgy-ahogy magánál volt és lehetett vele érdemben beszélgetni. Kitartott: másnapra várta az unokáit Budapestről, akik búcsúzni jöttek hozzá. Búcsúzni, mint sokan tették, főleg telefonon. Ekkortájt a húgommal értesítettük minden ismerősét, a rokonokat, hogy nagy a baj, nincs sok időnk, aki szeretne, most még elbúcsúzhat anyutól. És én végighallgattam minden beszélgetést. Ahogy anyu elmondta: nem, nincs remény, ennyi volt. Láttam, mennyire erős, csak néha csuklott el a hangja. És annyira fárasztó volt már neki egy pár perces telefonálás is, hogy utána gyakran elaludt. Ha épp nem, akkor pityergett, vagy teljesen magába roskadva csak ült némán, maga elé meredve. 

Nagyon hiányzik...

A héten az eddigi három nap alatt sok minden történt. (A munkahelyi dolgokról, képzeljétek, határozott felsőbb utasításra, nem írhatok. És mivel szinte csak a munka tölti ki a napokat, és rettentő nagy hatással van a magánéletemre, nem tudom, hogy lehet ezt szétválasztani.) És rengeteget tanultam ezek által magamról, másokról, a világról. És eljutottam oda, hogy elfogyott minden önbizalmam. Annyicska maradt, hogy bemegyek dolgozni és képes vagyok elmenni boltba. De minden, a legapróbb, irányomba történő kedvességet, jó szót, pozitív megjegyzést (...) megkérdőjelezek. Tényleg minden nap lógnak rajtam a gyerekek, kapom a nagy öleléseket, a rajzokat, csokit (...), de csak ingatom a fejem, hogy bakker, miért van ez így?, hiszen semmit, de semmit nem teszek érte. Örülök, ha hazaérek az autóval, mert egész végig útközben arra koncentrálok, hogy elhessegessem a folyamatosan a fejemben zakatoló mondatot, miszerint nem tudok vezetni. Mindennapos félelmem, hogy be kell mennem egy osztályba, mert az zsong az agyamban, hogy nem tudok tanítani. (Másrész ott van a "ballansz", hogy például ma is az elsősök azt mondták, nagyon jó volt a német óra, pedig csak kicsit máshogy vezettem be az új szóanyagot, mint ahogy eddig csináltuk, nem volt semmi extra.) Bevállaltam az idei karácsonyi "nagy asztalt", de már jön a duruzsolás a fejemben, hogy képes vagy rá?, tényleg te fogsz főzni?, ehető lesz? (...) Fárasztó vagyok, tudom, de ez az igazság: folyamatosan megkérdőjelezem a létezésem létjogosultságát. Azzal szoktam nyugtatni magam, hogy ha itt vagyok, akkor annak valószínűen oka van.

Azért van pozitív irányú változás is: jobban alszom. Sokszor fent vagyok, legtöbbször nehezen alszom vissza, viszont hajnalban sikerül mélyebben elaludnom, és reggel egész jókat durmolok. Persze akkor szól az ébresztő, amit viszont nem mindig hallok meg, a héten is egyszer már M. keltett, mert nem hallottam a telefont. (Nem csodálom: több mint egy éve nem alszom jól, itt az idő, hogy kicsit behozzak a lemaradásból.) Annyi tudatosság van benne, hogy nem túl régen olvastam, mennyire fontos figyelnünk a testünk jelzéseire, a saját szükségleteinkre. Így, ha éjjel pipilnem kell, felkelek, ha szomjasságra ébredek, iszom.)

M. itthon van a héten, viszi a háztartást, főzött is, roppant hálás vagyok. A fenyőt is megvettük tegnap, itt várja a teraszon, hogy feldíszítsük 13-14 nap múlva.