Nem álltam készen arra, hogy olvassam anyu leleteit. Nem álltam készen arra, hogy felfogjam: egy-két hónapunk van maximum. Nem álltam készen végignézni, ahogy anyu ennyire gyorsan, szó szerint napról napra leépül és a teste még életében kívül-belül elrothad. Nem álltam készen arra sem, hogy az elviselhetetlen fájdalmához asszisztáljak. Nem álltam készen arra, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebbet tudtam neki segíteni. Hogy lássam fájdalomtól négyszáz évesen. Hogy morfin injekciózzam. Nem álltam készen arra, hogy lássam holtan. Hogy megvárjam a halotti bizonyítvány kiállítására érkező orvost. Hogy órákig egyedül legyek vele, amire elszállítják. Nem álltam készen, arra végképp nem, hogy konstatáljam: anyu nincs. Üres a lakás, üres az ágya, nem hallom a hangját (...). Nincs, és nem is lesz.
Három nappal a halála után mentünk a húgommal a temetést intézni. Nem álltam rá készen. Annyiban volt könnyű, hogy anyu pontosan elmondta, mit szeretne. Lelkileg viszont nagyon nehéz volt.
Kilenc nappal a halála után, ma mehettem a hamvaiért. Egész nap próbáltam készülni rá lelkiekben, nem sikerült. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni. Munka után hazafelé autózva pityeregtem, de próbáltam nyugtatni magam: anyuért mész, nyugi, kicsit még hazahozod. Na de bakker por alakban??! Ideges voltam, de leparkoltam az iroda előtt és megbeszéltem magammal: amíg nem jövünk ki anyuval, nem sírok. Így is lett. De amint beültem az autóba, elkezdtem zokogni és nem is tudtam abbahagyni nagyon sokáig.
Az urnán egy szívecske van. Ez volt a húgom jele az oviban. És ez volt anyura olyannyira jellemző. Szeretett, elfogadott mindenkit és mindenkinek segített lehetőségeihez mérten.
Végül a lakásába vittem. Ott jó meleg van, amit annyira szeretett. A konyhában hagytam, ahol a legtöbbet voltunk, ahol összegyűlt a család, ahol jókat ettünk, jókat beszélgettünk (...). Az urna tetejére virágot javasoltak a temetkezési vállalkozásnál, de mami horgolta terítőcske került rá, így mami is kicsit ott lehet a kislánya temetésén...
Az asztaltól hátra fordultam, és szemmagasságban megláttam az egyik hűtőmágnest, amit még tőlünk kapott egyik anyák napjára:
Összecsengett azzal, amit akkor mondott nekünk, amikor elbúcsúzott: Szeretlek titeket, örökké, örökké, örökké...
Persze megint eltört a mécses...
Kegyetlenül nehéz ez, kegyetlenül......
Sajnos nem hiszem, hogy bármikor készen állnánk azokra, amikről írtál. Bár a halált senki sem kerülheti el, sem a szerettei halálát átélve, sem a sajátját. Nem is tudom, hogy hogyan lehet úgy nyugodtan élni, hogy tudjuk, hogy a vége a halál lesz és lehet, hogy nagyon nehezen jön el az is. Ezért gondolom, hogy az emberben ez valahogy blokkolva van, hogyha még eszébe is jut, nem marad ennél a gondolatnál. Azt tudom, hogy a kiszolgáltatottság, a fájdalom, a nem emberhez méltó véghez vezető út ezt a biztos "dolgot" még inkább elmondhatatlanul elviselhetetlenné teszi. És amikor adni tudnunk a szeretett szülőnknek, hogy ezek ne legyen, vagy lehetőség szerint a lehető legkevesebb legyen, akkor olyat adunk neki, amivel ezt a szörnyeteg halált megszelídítjük, amikor elvesszük tőle (haláltól) legalább azt, amit tudunk, és bár nem vagyunk felkészülve semmire sem, mindenhez lesz erőnk. Mindig arra amit csinálni kell, kapunk erőt, útmutatást, hogy hogyan kell. Az Édesanyád kilenc hónapig a szíve alatt hordott, aztán világra hozott és megadott mindent, hogy te boldog és egészséges csecsemő legyél, aztán kisbaba, kisgyerek, gyerek, míg a saját lábadra nem álltál, aztán is persze, de már az önállóságod mellett állt melletted és volt ott mindig. Te pedig ezen az úton kísérted végig. Mindig ott voltál és megtettél érte mindent, amit tudtál, amit lehetőség volt, maximálisan. Szerintem ezért ő olyan kimondhatatlanul hálás volt, és neked jusson eszedbe mindig, hogy vele voltál. Timi ez olyan sok embernek nem adatik meg, olyan sok ember nem is képes erre. És nem kapja meg azt a csodálatos kapcsolatot, amit egy ember az élete végén megélhet azzal, akit szeret és aki szereti őt. Az élet rendje, hogy az Anya megszülje a gyermekét és az is, hogy a gyermek eltemesse majdan az Anyát. De ennyire "összekapcsolódva", ahogy ti voltatok, sok embernek nem adatik meg. És éppen ez a végtelenül és végérvényesen szoros kapocs az, ami miatt most nagyon erősen éled meg az időszakot és az elvesztését. Minden, ami az elmúlt hónapokban történt, az mellette történt és vele. Ez az erős érzelem marad még, nehezenés lassan fog enyhülni. Bár tudjuk, hogy a testből mi marad a hamvasztás után, mégis döbbenetes érzés látni. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a szeretett test ott van egy dobozban. Hogy igazából velünk van, és mégsem. A halál nemcsak Őt veszi el, hanem vele a gyerekkort, a közös élményeket, a szeretet érzést, a szeretve érzést. Illetve nem azt veszi el, egészen pontosan, hiszen az ott marad bennünk, nekünk, de rájön az ember, hogy mennyire fontos volt egy érintés, egy ölelés, egy puszi, egy odabújás, az illata, a bőre érzése, és az viszont tény, hogy ebből semmi sem marad. És ennek a felismerése az, ami iszonyúan fáj. És ezen nem tud senki sem segíteni. Csak az idő, és az, hogy a temetés után próbálj meg "élményeket" találni, amik kizökkentenek a gondolataidból. El kell indulni a megnyugvás útján. Muszáj. Sokan szeretnek. Segíteni fognak. Szeretettel gondolok rád és kívánom, hogy megtaláld az új utat.
VálaszTörlésÉdesem...♥♥♥♥ Érzem mennyire nagy a fájdalom Benned!
VálaszTörlés