2023. december 12., kedd

Kedd

Mai cukik:

- Ezt neked csináltam. Ez te vagy!




Tegnap volt egy éve. Anyu eljött velem a suli adventi vásárába. Szép este volt.


Ma a két unokája jött el hozzá látogatóba Budapestről. Pont bealvós időszakában fogták ki a Nagyit, de előtte tudtak még fél órát beszélgetni. Anyu nagyon boldog volt, hogy láthatta őket.


Amikor hazaértem, a gyerekek már itt voltak. M-nal kimentünk pár percre a teraszra beszélgetni.

én: - Na, milyen a Nagyi?
M: - A Nagyi?! TE hogy nézel ki?! Hulla fáradt vagy! Pihenned kell!
...

Nem tudom,miért kaptam ezt a feladatot. Hiszen nem vagyok jó ebben. Szurit beadni a tűfóbiámmal, fájdalmat okozni, pedig pedig tényleg lételemem, hogy senkinek ne ártsak, orvosokkal konzultálni, amikor sokszor a nevem sem jut eszembe, ügyeket intézni, amikor kegyetlenül nehezen tudok dolgokat összeegyeztetni, folyamatosan figyelni, jelen lenni, tervezni, gyógyszert adagolni, kenőcsöket kenni (...), amikor lassan tényleg összeesek a fáradtságtól... Nem tudom, más hogy csinálja, én úgy érzem, nekem ez nagyon nagy falat. És akkor még nem említettem a dolog érzelmi hátterét.

Ma a suliban próbáltunk a karácsonyi műsorra. A kicsik kezdték éppen a táncot, amikor elkezdtem sírni, nem tudtam ott maradni, ki kellett mennem. Konkrétan nem tudtam abbahagyni a sírást (na tessék, most is elkezdtek potyogni a könnyeim...), egész hazaúton bőgtem.

Elfáradtam testileg is, lelkileg is. De mindig azt mondom magamnak: bakker, Timi, te mondod ezt? Mit szóljon anyu? És akkor erőt veszek magamon, kiteregeteg, elpakolom a megszáradt elmosogatott edényeket, készítek magamnak tízórait, kiviszem a bilit, ülök anyu mellett, amíg beleimádkozom a gyógyszert, viszem neki, amit kér (...).

Csak annyit kérek, hogy ha tényleg nekem szánták ezt a feladatot, hogy legyen hozzá erőm is...
 

8 megjegyzés:

  1. Én Aput ápoltam közel egy évig. És közben kórház, orvosok, sürgősségi. Segítségem csak a fiam volt, aki már 20 éves. Szerencsére fájdalmai nem voltak, de végelenül legyengült, demensbe forduló, erősen süket volt. És nagyjából gyerek. Többször elesett, és kb. két évig vérhígítót kellett neki adni injekcióval. Soha nem gondoltam, hogy képes vagyok rá, de muszáj volt. Megtanultam. A fején gyorsan nőtt két daganat, nagy, fél teniszlabda méretű, élő hús, gennyező, büdös, szerencsére nem fájt, de vérzett szinte állandóan, alig lehetett időnként megállítani. Nem lettem nővér annak idején, éppen azért, mert tudtam, hogy erre nem vagyok képes. Nem tudok ápolni, injekciót beadni, kötözni, nem bírom a szagokat, nincs hozzá türelmem, félek tőle. Az élet elhozta nekem mégis. Sokat sírtam, sajnáltam őt, magamat, haragudtam rá, magamra, a sorsra. Féltettem, elegem volt, szerettem, eszembe jutott az Édesanyja, az én drága Mamám, hogy szegény mit érezne, hogy a fiával mi van. Sírtam az elmúlt élete miatt, sírtam a jövő miatt, amiben már nem lesz ott. Haragudtam, hogy miért jutott idáig, haragudtam az orvosokra arra, haragudtam arra, hogy miért haragszom még mindig és miért nem fogadom már el, hogy ez van. Felhívott éjszaka hajnalban, korán reggel, csak úgy, mert nyomkodta a telefonja gombjait, leteremtettem, hogy ezt most miért, aztán visszahívtam, hogy bocsánatot kérjek, csak felébresztett és sajnos így reagáltam. Mentem, mostam, főztem, hoztam, vittem, vásároltam, és akkor nyugodtam meg, amikor minden gyógyszer ki volt váltva, amikor a nem fellelhető gyógyszert beszereztem, amikor a sokféle változtatás miatti gyógyszerkavarodást elintéztem a nehezen felhívható asszisztenssel, vettem mindig rögtön ami az eszébe jutott, mert a demens állapot miatt akkor volt nyugodt, ha az a valami ott volt. És közben kötözgettem szegénykém fején a gyorsan növekvő daganatot, már nem is tudtam, hogy hogyan, hogy ne csússzon el, mert nyomta a kötszer a fülét, a nyakát, átvérzett, hívott, átkötöztem, egy óra múlva újra, egyik sürgősségi orvos azt mondta, hogy feleztessem a vérhígítót, másik azt egyáltalán minek, körzeti orvos a nyakamba akarta varni a felelősséget, ha nem adom csak a felét, de ha adom, akkor elvérzik szép lassan, az egyik sebész azt mondta nekem simán, hogy hát, eljött az idő, vagy elvérzik és azért hal meg, vagy ha nem kapja meg a vérhígítót, akkor a szíve bánja és abba hal meg. Mintha arról beszélt volna, hogy melyik mozifilmet nézzük meg a Cápa 1-et, vagy a Flashdance-t. Én döntök, hogy miben haljon meg az Apám. Rosszul voltam már a dudor szagától, de törölgettem mosogattam, kötözgettem. Alig evett, már berakta a hűtőbe az egész heti ebédet, de az ágyból a kis vézna testével fekve azt mondta mindig, hogy mi lenne vele nélkülem. És aztán ismét elesett és ismét kórházba került és már nem mondta az orvos, hogy mikor vihetem haza. Három hét volt még hátra az életéből. Minden nap mentünk, eleinte mindig azt mondta, hogy beszéljek az orvossal, mert jöhet haza. Aztán már nem mondta. Volt amikor nem tudtuk felébreszteni, rettegve vártam a telefont, vagyis dehogy vártam, csak rettegtem. Édes volt, össze-vissza beszélt már, talán nem is tudta, hogy hol van, de legalább nem fájt semmilye. Soha nem panaszkodott. Aztán eljött a nap. Megvárt minket. Vele voltunk. Elaludt... Sokat sírok, azon gondolkdom, hogy mit csináltam rosszul, mit nem csináltam meg, mit kellett volna máshogy, és mindig a bocsánatát kérem. Bár hallaná... Bár tudná, hogy hiányzik. Bár megnyugodnék, hogy nem tudtam többet tenni. És ő megbocsájtaná minden hibámat és én megbocsájtanám magamnak azt, amit nem tudtam.

    VálaszTörlés
  2. Lemaradt, hogy én tiszta szívből kívánom neked, amit kérsz az utolsó mondatodban, hogy legyen hozzá erőd, és kívánom még, hogy Édesanyádnak a lehető legkevesebb fájdalom.

    VálaszTörlés
  3. Timikém❣️Nagyon elérzékenyültem most😢Sajnálom, hogy Neked "írta a sors" ezt a FELADATOT,deeee tudta képes vagy rá🤔❣️💞 KITARTÁS❣️💖💞🙏🙏

    VálaszTörlés
  4. Valahol azt olvastam egyszer, hogy Isten csak olyan terhet rak ránk, amit elbírunk. Nekem az anyuval kapcsolatban, a türelmet kellett megtanulnom. Hirtelen indulatú, türelmetlen ember voltam, de az anyám demenciája megtanított türelmesnek lenni. Ez már 9 éve tart, volt időm belejönni. Én, csak úgy, mint Betty nem bírom a szagokat a vér, sebek látványát stb. De minden nap tisztába teszem az anyámat, akkor is, ha nemcsak a pisi van a pelenkájába. Lemosdatom, akkor is, ha olyan büdös szegény, hogy hányingerem van egész idő alatt. És hallgatom az agyament monológjait, amiről nem tehet, mert beteg....de iszonyú fárasztó tud ez is lenni, főleg úgy, hogy már azt sem tudja ki is vagyok. A minap férfi voltam, elküldött a feleségemhez. Már nem javítom ki, mondtam neki, rendben van, megyek segítek neki mosogatni. Tegnap az volt a baja, hogy nem hívják meg a TV-be szerepelni...úgyhogy nagyon megértelek, de hidd el, ki fogod bírni, mert kell és kész. Én is látom a képeken, hogy nyúzott vagy, de ezek után mi más lehetnél? ♥♥ Sok erőt, kitartást kívánok mindenhez. ♥

    VálaszTörlés