😂
(Mákom van egyébként, hogy nem szeretem a fagyit, a jégkrémből is csak a vaníliásat vékony csokiréteggel, de anélkül is elvagyok a legnagyobb forróságban is.)
Egy blog egy boszorkányról és konyháról, életről és módról, izomról és építésről, zsírról és csökkentésről. Magamnak: mementónak, és mert szeretek naplót írni, fotózni; másoknak: örömre, ötletnek, olvasgatásra.
😂
(Mákom van egyébként, hogy nem szeretem a fagyit, a jégkrémből is csak a vaníliásat vékony csokiréteggel, de anélkül is elvagyok a legnagyobb forróságban is.)
Fél 7-kor indultam munkába. Ma egyedül voltam 1-ig. És nem tudnám pontosan összeszedni, hogyan szerveződött a nap. Először leadtam a napi jelentéseket, közben megettem a reggeli zabkásámat. 8-tól online órám volt a másodikkal, a felügyeletes kislány velem volt, mert ő is 2. osztályos, a kis irodában. Az elsős felügyeletes kisfiúnak ugyanekkor online magyarja volt. Szóval előtte átvittem a laptopomat a kis irodába, lecuccoltattam a kislányt, beizzítottam a kisfiúnak a Krétáját, lecuccoltattam a tanáriba, megbeszéltük: ha gond van, kiáltson. Közben emailel jöttek, persze sos sürgős válasz kéréssel; olyan, amihez hozzászólni sem tudtam, ebben kellett írni a Tankerületnek segítségért, de közben ez meg az; mindeközben készültem előre órákra... Délre olyan vagyok, mint a mosogatórongy...
Munka után bank, befizetés, boltok- bevásárlás anyunak, külön aldi nekem, mert ott a legolcsóbb a zabpehely. Amikor a 3. boltból kijöttem, behuppantam a kocsiba, és egy "édesjóistenem" hangos sóhajjal végiggondoltam, mennyi minden van még mára, már majd' összeestem. Vannak "technikáim", amikkel össze tudom kaparni magam, ha a hasam is engedi. Gyorsan rendet tettem a fejemben, mentem tovább. Olyannyira jól sikerült magamat összekanalaznom, hogy utolsó állomásként még a kocsit is lemostam. Gondoltam én, hogy utolsó állomás. Hiszen amikor hazaértem, fel kellett volna cuccolni, na az már nem ment. A legfontosabbakat felhoztam, aztán írtam a húgomnak, hogy hívhatom-e, de a választ sem tudtam megvárni: gyorsan beállítottam az ébresztőt, ledőltem az ágyra és azon nyomban el is aludtam.
(Ilyen ez az endometriózis: minden ok nélkül fáradt az ember, a nagyon-tól a végtelenül-ig.)
Holnap megyek anyuékhoz, vasárnap itthon kell ténykedni, mert megint szalad a lakás, hétfőn pedig újra meló...
(A kép a suliban készült.)
Leparkoltam reggel a suli mellett. Mi ez? Süni? Közelebb mentem: bagoly. Szerencsére van a faluban hozzáértő, kolleganőm felhívta: tegyük dobozba, jön.
Endometriózissal élni - nagyon finoman fogalmazva- nem egyszerű. A folyamatos fájdalom, a rohamok taccsra teszik az embert. Nehéz velem, tudom. Mert állandóan fáj, látszólag "ok nélkül". Nem tudok koncentrálni, sok-sok mindent elfelejtek, "indokolatlanul". Gyakran vagyok ingerült "minden ok nélkül". A 10/8-9-es fájdalomnál már tényleg az életemért küzdök, minden energiát felemészt, hogy kapjak levegőt és ne hányjam el magam. A napjaimat a fájdalom mértéke határozza meg, sajnos ettől függ, el tudok-e mosogatni, tudok-e 1-2 km-t sétálni, van-e erőm letusolni. Legtöbbször a legjobb egyedül, mert akkor nem vesz el -rengeteg- energiát az, hogy "viselkednem" kell, hogy "a másik számára ne okozzak problémát" a problémás létezésemmel. És rossz látnom, ha aggódnak értem. Néha melegem van, amikor mások fáznak, máskor másoknak jó időben olyan jeges fuvallatokat érzek magamon, mintha nem lenne rajtam ruha és Grönlandon lennék.
Már nem azt kérdezik tőlem: Jól vagy?, hanem: Hányas? (-a fájdalom a 10-es skálán).
Egy hónapja tart a hormon-kúra és mellette a bélfróla támogató (glutén-, tej-, cukor-, koffein- és alkoholmentes) étrend. A kezdeti 10%-ról ez idő alatt 30%-ra nőtt az energiaszintem. Számomra hatalmas változás. Hogy ez mire elég? El tudok mosogatni és utána nem kell leülnöm pihenni. Ha reggel felöltözöm, nem kell utána zihálva és hulla fáradtan leülnöm és erőt gyűjtenem ahhoz, hogy elinduljak. Felporszívózás után nem kell ledőlnöm, hanem még a felmosás is belefér. Ki tudtam porszívózni a kocsit hétvégén anyuéknál. Igaz, hogy csak elöl és a csomagtartót, de utána volt erőm visszatekercselni a hosszabbítót, levinni a helyére, bezárni a garázst és a pincét, a porszívót bevinni a házba a helyére. Le tudok tusolni anélkül, hogy közben majd kiugorjon a szívem és anélkül, hogy utána le kellene dőlnöm fél órára. A suliban már nem csak gubbasztok a székemen a tanáriban (gyermekfelügyelet van), hanem tudok ki-be menni, mosolyogni, sőt nevetni is.
Bízom a profban, bízom a hormonterápiában és az étrendben. És bízom benne, hogy a húgomék meggyógyulnak, szövődmények nélkül. Bízom benne, hogy két hónap múlva széles mosollyal jövök majd ki a magánklinikáról, csupa jó hírrel. Mert máshogy nem lehet.