2020. március 31., kedd

Kedd

A kedd az jó! Az a rövid napom a suliban! Ja, hogy ez most nem az a helyzet. Sebaj! Jól vagyok, van mit ennem, innom, melegben vagyok, van ruhám, ágyam, ágyneműm, még munkám is van... Szóval minden rendben.

Ami nem változik: korán ébredek. Kimegyek a teraszre. Ott ülök kabátba burkolózva, nézem, ahogy kúszik elő a nap a panelek között, hallgatom az arborétumom madarainak már reggel is vidám énekét. Ilyenkor nem érzékelem az időt, csak úgy ülök ott kint, egészen addig, amíg érzem: fázom. Akkor még vacogok kicsit a csivitelésben, aztán bemegyek. És ekkor kezdődik a nap.

Ma bolt. Először volt rajtam maszk. Roppant furcsa érzés, és a szemüvegem folyamatosan bepárásodott a kilégzett levegőtől, de néha köhögtet az asztmám, jobb a békesség. WC papírt vettem, konyhai papírtörlőt, domesztoszt. És zöldség volt még tervben, meg mop. Mop nem volt, zöldség igen, határtalan mennyiségben és horrorisztikus áron. Vettem 3 kis nyeszlett paprikát az "olcsóból", de még az is drága, úgyhogy majd mást kell a paprika helyett kigondolnom (ötlet van).

Aztán -a tegnapi bejegyzésem hozzászólásai alapján- megosztottam az internetet a telefonról a laptoppal. Ezúton köszönöm hálásan az ötletet és a segítő linket!!!

A gyerekeknek nem adok sok tanulnivalót. Házi feladatot egyáltalán nem, ha azt a kis "órait" megcsinálják, lehet szinten tartani és haladni is. Jövő héttől pedig átváltok "projektmódszerre", nem lesznek tantárgyak, csak egy -jövő héten épp egy aktuális, friss vers- konkrét vers/szöveg, ez feldolgozva mindenféle szempontból, úgy szokták mondani régen, hogy tantárgyi koncentráció, ma meg talán multikulturálisnak nevezik. Semmi extra egyébként, csak a szemlélet más.

Még beesett egy kis plusz sulis adminisztráció, a népismeret adattábla, kitöltöttem mind az öt munkaablakot, beküldtem, aztán hívtak is a tankerből, segítettek kijavítani.

Ma nem végeztem itthon semmi különöset. Fáradt vagyok, kell egy kis nyugi is.

Délután kis séta a csodanapos természetben.




És finom vacsora a nap végén.


Robognak a napok. Holnap április...

Az aggódásról



"Aggódni nem "direkt" szokott az ember egyszerűen csak elöntenek az ijesztő gondolatok, és nem bírunk szabadulni tőlük. Mi lesz, ha......? Az aggódással valóra váltjuk, ami miatt annyira aggódunk.

A legnagyobb csapda, hogy sokszor azt gondoljuk: az aggódás a problémamegoldás része, amivel pozitív előjelet teszünk az amúgy nagyon negatív folyamat elé. Így aztán nem érezzük a kényszert, hogy leszokjunk róla.

Az aggódás nem oldja meg a problémákat, pusztán annyiból áll, hogy újra meg újra levetítjük a legszörnyűbb forgatókönyveket a lelki szemeink előtt. Az aggodalom rossz felé irányítja a figyelmünket, és lelassítja a megoldás keresését, ugyanis ehhez nem fantáziálásra, hanem földhözragadt gondolkodásra van szükség.

Azért sem bírunk leállni az aggódással, mert úgy érezzük, hogy érzelmileg így védhetjük meg magunkat. Aggodalom esetén a legrosszabbat feltételezzük, ezért amikor az tényleg bekövetkezik, nem érint minket olyan mélyen érzelmileg az esemény, előtte is rosszul érezzük magunkat az aggodalom miatt, nem nagy változás, hogy utána is negatívak az érzéseink. Sőt még azt is gondoljuk, hogy fel vagyunk készülve minden eshetőségre, nem érhet meglepetés, ami biztonságos, még akkor is, ha rossz.
Csakhogy közben folyamatosan nyomorúságosan érezzük magunkat a látszólagos biztonságban, így végeredményben csupán ártunk a testi és lelki egészségünknek. Akkor tudunk leszokni az állandó aggódásról, ha megszokjuk a gondolatot, hogy nem vagyunk képesek irányítani a jövő minden percét.

Hallgassunk a kutatókra, akik már bebizonyították, hogy általában nem történik meg, ami miatt álmatlanul forgolódunk éjjelente , ha pedig mégis bekövetkezik valamilyen negatív esemény, akkor sokkal könnyebben birkózunk meg vele, ha nem egy eleve rossz lelkiállapotban ér minket a sok aggódás miatt. Egyszerűen jobban kezelünk bármilyen helyzetet, ha nem pesszimista hozzáállással vágunk bele a megoldásba.
Az aggódást le kell győzni, mert az egészségünket kockáztatjuk, ha ragaszkodunk hozzá."



2020. március 30., hétfő

Hétfő

Egész jól aludtam. És meseszép volt a hideg reggel. Az arborétumomban vidáman trilláztak a madarak, ugyanúgy, mint minden tavaszi reggelen.


Korán ébredtem, korán kezdtem a munkát is. Készültem, jegyzeteltem, tankockákat gyártottam, egyszerűsítettem, értékeltem a visszaküldött munkákat, telefonos kérdésre válaszoltam...


Már mindenem fáj a sok gépezéstől, ma már térdelve dolgoztam. Anyunak átküldtem a képet, azt írta: "Ez így már kész büntetés, nem?". 😆


Takarítós és kukás vagyok a héten, hát megcsináltam azt is.

És fontos döntést hoztam: habár itthonról dolgozom, de kell határt szabni a munkában. Nem kapom fel akármikor a telefont, nem nézem meg késő este is, ha küldenek vissza egy feladatot, nem lehetek ennyit a gép előtt. Ez holnaptól lesz éles, de már ma is odafigyeltem, hogy a saját dolgaimmal is tudjak foglalkozni (a napi 8 óra munka megvan, bőven...).

Így volt lehetőségem egy csomó itthoni apróságra.




És végigénekeltem majdnem a teljes Hairt. 😀


Meg ettem, melegítettem, mosogattam, porszívóztam, fertőtlenítettem, kezet mostam...

Iszonyatosan tevékenyek a napok. És valami irtózatos sebességgel robognak el a napok, egyik a másik után. Szerdán már április...

2020/13. heti összefoglaló

Hétfőn dobozoltam 3 napra. Most nem szedek minden étkezést szét 3-3 külön dobozba, mivel itthon vagyok.


Irtó sokat dolgozom. Munkanapokon reggel hattól este nyolcig minimum a gép előtt vagyok. Tőlem senki nem kérdezte meg, hogy van-e eszközöm, van-e internetem itthon a digitális tanrendre való átálláshoz. A saját laptopom nem bírja ezt a terhelést, hazahoztam az iskolai laptopot, azon dolgozom. Nekem nincs korlátlan netem. Annyi van, amennyi saját, minimális használatra elegendő. Elméletileg mindenki kap a vodától 15GB-ot, hát hozzám még nem ért el. A telón kaptam a telenortól 100GB-ot, viszont telefonon nem tudok úgy dolgozni, mint gépen. Szóval kiszámoltam: napi 0.3GB a max, amit egy nap elhasználhatok a gépen. Nálam ezért is eleve kizárt az online tanítás (és nem is ez az utasítás, hanem a digitális), meg videók készítése és egyebek. Tőlem nem kérdezte azt se senki, értek-e a digitális technikához. Annyira simán, amivel megoldom a digi tanrendet, de vannak dolgok, amik 1-másfél órát igénybe vesznek, mire rájövök, hogyan is kell csinálni. Közben a héten megcsináltam egy krétás tanfolyamot. Ezer oldalon kismillió információ jött a digitális oktatás lehetőségeiről, ennyi infót sztem nincs ember, aki egyáltalán át tud tekinteni, át tud látni, meg tud jegyezni. Mindegy. Második hete folyamatosan, napi szinten 2-5-10 sulis email jön, rendeletekkel, javaslatokkal, egyebekkel. Például beszámolókat kell írni, tankernek, igazgatónak, swot-elemzést, és folytathatnám. Mert maruzsa szerint ugye én konkrétan nyaralok. Már csütörtökre olyan hulla voltam, hogy az életkedvem is elment. De csinálni kell...

Csütörtökön egy kis kimerészkedés.




Szombaton újabb dobozolás 3 napra.


A vasárnapi munkát hova tudom vezetni? Mert a kréta meg sem jeleníti a vasárnapot...

Nyújtok itthon óránként, és futosgálok, ahogy Mohácson mondják.

Heti: 82km, idei eddigi összes: 639km.


2020/1. heti összefoglaló itt
2020/2. heti összefoglaló itt
2020/3. heti összefoglaló itt
2020/4. heti összefoglaló itt
2020/5. heti összefoglaló itt
2020/6. heti összefoglaló itt
2020/7. heti összefoglaló itt
2020/8. heti összefoglaló itt
2020/9. heti összefoglaló itt
2020/10. heti összefoglaló itt
2020/11. heti összefoglaló itt
2020/12. heti összefoglaló itt


Dobozok dobozoláshoz itt
A döntés itt
Eredmény 3 hónap dobozolás után itt
100 nap dobozolás itt
Eredmény 4 hónap dobozolás után itt
Eredmény 5 hónap dobozolás után itt
Eredmény 6 hónap dobozolás után itt
Eredmény 8 hónap dobozolás után itt


Dobozolások (gyűjtemény- eddigiek, 2020 előtt) itt
Dobozolások gyűjtemény (2020) itt



Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

2020. március 29., vasárnap

Péntek, Püspökszentlászló

Szokás szerint embermentesen, mindent betartva.

























😀💗


2020. március 28., szombat

Dobozolás 3 napra



R: hagymás rántotta, paprika
T: mandula
U: mandula, alma
V: brokkolis penne


Másik hamis rakott krumpli recept itt.

Dobozok dobozoláshoz itt


A döntés itt
Eredmény 3 hónap dobozolás után itt
100 nap dobozolás itt
Eredmény 4 hónap dobozolás után itt
Eredmény 5 hónap dobozolás után itt
Eredmény 6 hónap dobozolás után itt
Eredmény 8 hónap dobozolás után itt


Dobozolások (gyűjtemény- eddigiek, 2020 előtt) itt
Dobozolások gyűjtemény (2020) itt


Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Balla Judit: Nagymamám története (biztatásul minden kisgyermekesnek koronavírus idején)

Nagymamám 1944/45 telén még a huszonnyolcadik évét sem töltötte be. Alacsony, vézna fiatalasszony volt, olyan igazi „harmincöt kiló vasággyal” típus. Két kisgyermekkel – apám négy, nagybátyám két éves volt azon a télen – egyedül maradva kellett szembenéznie Budapest ostromának szörnyűségével. Nagyapám a fronton volt, nem tudták, hazajön-e valaha is (hazajött), a rokonok, barátok mind a város más részein laktak, senki nem tudott eljönni segíteni.
Nagymamám hat hetet töltött a két kisfiúval a Németvölgyi út 73/b számú ház légópincéjében. Ez a rövid szó, „légó”, gyakran szerepelt a történeteiben. Légósziréna, légóparancsnok, légópince. Így, rövidítve maradt meg annak a nemzedéknek az emlékeiben a „légoltalmi” kifejezés.
A hathetes rémálom előtt is előfordult, hogy néhány órára, néhány napra le kellett vonulniuk a pincébe. Nagymamám a nap minden percében készen állt, hogy kézenfogja a kisfiúkat és induljon velük lefelé a harmadik emeletről. Kidolgozta és begyakorolta velük, kinek mi a dolga, ha felsüvít kint a sziréna. Egy hátizsákba pakolta az élelmiszereket, nagyrészt konzerveket, a fontos gyógyszereket, s még néhány apróságot, amit hasznosnak gondolt (ollót, varrókészletet, szappant, törölközőt, ezeket mindig felsorolta, amikor az ostromról mesélt). Azért választotta a hátizsákot, mert így a két keze szabadon maradhatott, tudta szorosan fogni a kis kezeket. A kicsiknek is megvolt a feladatuk: apám egy kis aktatáskát vitt a fontos iratokkal, igazolványokkal, nagybátyám meg az egyik legfontosabb felszerelési tárgyukat azokban a napokban: a bilit.
Hat teljes héten át éltek a ház lakói a pincében. Egy-egy férfi időnként kimerészkedett körülnézni, de az emeleti lakásokba senki nem mert felmenni. A fejük felett, a Németvölgyi út vonalában húzódott a front: az utca egyik oldalán a német, a másik oldalán a szovjet katonák ásták be magukat. Szinte szünet nélkül dörögtek a fegyverek. Szinte szünet nélkül rengett fölöttük-mellettük a föld. Néha katonák nyitottak be a pincébe, ismeretlen nyelven kiabáltak, nem egyszer részegek is voltak, és volt egy katona, aki görcsösen sírni kezdett, amikor meglátta a két kisfiút szorosan ölelő nagymamámat. Apám, az akkori négyéves, élete végéig emlékezett erre a jelenetre, ahogyan a katona rájuk nézett, aztán a falnak dőlt és csak zokogott megállíthatatlanul, és nagymamám azt mondta, biztosan a saját gyerekeire gondol szegény.
Voltak más gyerekek is a pincében, de kevesen, és mind nagyobbak. A két kisfiúval való foglalkozás nagymamámra maradt. Idős korában azt mesélte, szégyelli magát, amiért néha rájuk kiabált. Nagybátyámnak a fenekére is rácsapott egyszer, amikor a kis kétéves egy óvatlan pillanatban ki akart futni a résnyire nyitott pinceajtón. De az idő nagy részében, a nap sok-sok órájában, az első napok után homályba borult pincében – mert az áramszolgáltatás előbb csak akadozott, aztán teljesen meg is szűnt, gyertyával tudtak csak világítani – ott ült az én apró nagymamám, és játszott, mesélt, énekelt rendületlenül, etetett és altatott, mosdatott és biliztetett, és csak néha sírt, és akkor is csak éjszaka, amikor a kisfiúk már aludtak a pokrócokból készített fekhelyükön. Évtizedekkel később is mesélték régi szomszédok, még nekem is mesélték, még közel fél évszázaddal az ostrom után is, mennyire csodálták és tisztelték őt azokban a hetekben.
A pincét találat is érte, nem is egyszer. Most hetvennyolcadik évében járó nagybátyámnak az első emléke, amire tisztán vissza tud emlékezni, egy ilyen találat. A kétéves kisfiú elméjébe örökre beleégett, ahogyan a bomba (vagy gránát, vagy más, az én nemzedékemnek ezt szerencsére már nem kellett megtanulnia) áttörte a pince falát, ahogyan hirtelen törmelék és por zúdult mindenkire, ahogyan eltűnt a fény és eltűnt a levegő, és mindenki kiabált, sikoltozott, egymást lökdösték, egymásra tapostak pánikba esve. Nagymamám meg a falhoz simult és csak ölelte szorosan őket, nagybátyámat és apámat, és csak beszélt hozzájuk, és mondta, hajtogatta rendületlenül, hogy nincs semmi baj, itt van édesanya…
Az utolsó hetekre víz sem volt már, a vízvezetékek felrobbantak. A csendesebb percekben néhányan óvatosan előbújtak és havat gyűjtöttek kintről nagy fazekakba, lábosokba – életmentőnek bizonyult a hó azon a télen -, amit aztán a pincében felolvasztottak és felforraltak ivóvíznek. A légópince vécéjét sem lehetett már használni, a felnőttek vödröt használtak, a gyerekek – az összes gyerek, még a nagyobbak is – nagybátyám bilijét. Volt a lakók között egy orvosnak készülő fiatalember, ő hordta ki és öblítette ki hólével a vödröket. De nagymamám még ekkor is, az olvasztott, langyos hólével is minden nap megmosdatta a két kisfiát, mielőtt este lefektette volna őket.
Aztán a háború véget ért. Évek, évtizedek teltek el. De azok a hetek, ott a légópincében, örökre beleégtek mindenki emlékezetébe. Azok a hetek összekovácsolták az embereket ott lent. Együtt éltük át az ostromot – ez a rövid mondat még évtizedekkel később is elegendő magyarázat volt arra a rendkívüli összetartásra, ami a ház és a környék lakóit jellemezte.
Nagymamám sokat mesélt azokról a hetekről, hónapokról, de mindig olyan egyszerűséggel, pátosz nélkül, sőt, néha még vidáman is, hogy nagyon sokáig nem is fogtam fel igazán, micsoda erő kellett azokhoz az időkhöz. Csak amikor már magam is kétgyerekes anya voltam – és nagymamám szerencsére még élt akkor –, kezdtem ráébredni, milyen elképzelhetetlenül nehéz lehetett neki akkor. Kérdezgetni kezdtem, hogyan bírta, ő meg mindig csak mosolygott és széttárta a kezét. Nem volt választás, mondta. Csinálni kellett. És reménykedni.
Most a koronavírus kényszerít négy fal közé sok-sok gyermekes családot. Sokan már most nehezen bírják. Nagy a kísértés, kimenni az utcára, ki a játszótérre, a parkba, megmozgatni, megfuttatni a gyerekeket, „levezetni egy kicsit az energiájukat”. Nagyon nehéz ellenállni és kitartani.
Nagyon nehéz most a fáradó, a gyerekeket lefoglalni igyekvő, közben otthonról dolgozó és háztartást vezető szülőknek.
Nem tudjuk, meddig tart még.
Nagymamám sem tudta, ott a pincében. De kitartott. És remélt.
Én meg csak az ő történetével tudok sok erőt és türelmet kívánni mindenkinek.

Balla Judit

:D

Bérletet hol lehet venni? ;)


Csütörtök

 Digitális oktatás. A neve is rosszul cseng ilyen formában. De csinálni kell. Teszem is. Rengeteg munkaórában.  Csütörtökre rettenetesen elfáradtam. Már kitapasztaltam, hogy óránként milyen gyakorlatokat tornázzak, hogy estére ne sajogjon ennyire a hátsóm és ne fájjon könnyfolyásig a hátam-vállam. A gép előtt ülés, a gépelés maga a lassú halál. Minimum kétnaponta kimozdulok. Legalább egy séta erejéig. Embermentes helyre, nem hozzáérve semmihez, mindent betartva.

A Molyhos tölgyet már 2016 óta szerettem volna meglátogatni. Úgy látszik: most jött el az ideje.

És nagyon megérte.
Durva kaptató felfelé, de egyre közelebb kerül a kápolna a tölggyel és egyre szebb a kilátás.





Álomszép ez a hely. Csak javasolni tudom, hogy aki erre jár, mindenképpen másszon fel ide.