Péntek, kincsek, mami egy hónapja nincs velünk

Munka után anyunál pakolás. Pöppet meleg volt. Kint is, bent is.

De a mai napi cél elérve, a hálószoba csontra üres.

Hazahoztam anyu régi laptopját. Már Hőgyészen be sem kapcsolt, azért költöztette Mohácsra, hogy majd elvisszük a számítógépes fiúknak, hogy valahogy mentsék le a képeket. Az esélytelenség nyugalmával mondom: kipróbálom. Hát elsőre bekapcsolt, és úgy megy, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Kaptam az alkalmon és elkezdtem lementegetni a summát. Észre sem vettem, hogy közben volt egy jó kis felhőszakadás. A virágaimon látszott: volt csapadékmennyiség. egyébként kész arborétum van a teraszon, hatttalmasak a növénykéim, csodaszép minden.

Anyu gépén csodák vannak. Emlékkincsek.

Szemezgetek:

2017.

Videók is vannak. De olyan mennyiség, hogy képtelenség egy este alatt átnézni. A jó három negyedét sikerült végigpörgetnem és menteni a legjobbakat. Egyszer sem sírtam. Most sem, amikor a bejegyzést írom. (Talán fejlődőképes vagyok...)

Már tudom, hogy anyu mindig ugyanúgy fog hiányozni, mint idén január 6-án reggel 5 órakor. Csak az enyhül idővel (lassan, sokára), ahogy reagálni tudok erre. Sőt ez sem egyenes vonalún-egyenletesen. 

Kegggyetlenül sok a tenni-, intéznivaló. Néha még mindig felhívnám anyut, van, hogy keresem a Messengeren, mert küldenék neki képet... Rengeteg dolgot szeretnék még kérdezni tőle, de aztán konstatálom: már nem lehet. Előfordul, hogy amikor tervezem a hétvégét, felírom, hogy Gyönk. Aztán csak rázom a fejem: Timi, maminti (ma) egy hónapja már nem él...

(Nálam van, mamikám, a liszmerőd, ez a tepsid, ↑ az otthonkád. De ha egyetlen tárgyad sem lenne már, akkor is itt élnél a szívemben. Mindig itt maradsz. Csodálatos nagymama voltál. Te is nagyon hiányzol.