Habár még szabin, szörnyen sűrű nap volt. Délutánig ügyintézés a városban -lassan anyu minden hivatalos dolgát sikerül lezárni-, aztán pakolás anyunál, majd itthon.
Hányszor, de hányszor ültünk anyval a mohácsi teraszán. Néztük a felhőket és a repülőket, elképzeltük, honnan jöhetnek, merre mehetnek. Néztük a rügyező és hipp-hopp zöldbe boruló fákat. És beszélgettünk. Rengeteget beszélgettünk.
Hoztam megint egy adag cuccot tőle. Még semminek nincs végleges helye, de pl. az egyik kosarában jól mutatnak a kaktuszféléim a teraszon.
Amióta meghalt, bizonyos dolgokban többet fejlődtem, mint előtte 49 év alatt. Mondtam is anyunak -igen, szoktam vele beszélgetni még most is-, hogy nagyon sajnálom (végtelenül sajnálom), hogy ezekre a dolgokra csak a halálával tudott megtanítani. Mindenért hálás vagyok, amit életében megmutatott. Azért is, amiben nem tudott példát mutatni. Mert a halála előtt, amikor még tudtunk beszélni, hirtelen bölcsességgel ezekre is elmondta a megoldást, hirtelen látta, tudta, mit kellett volna tennie.
Kezdem érteni, miért vagyok még itt. Sok dologra anyu világított rá azzal, hogy átkelt a szivárványon, M. is segít és a húgom is a teljesen más gondolkodásával, látásmódjával.
Látom a feladataimat. Tudom, mi az, amin változtatni kellene. Sok dolog. És azt is tudom: egyelőre csak néhányban tudok elindulni.
Ha igaz, hogy a sorsunkat, az életfeladatainkat magunk választjuk, akkor elmondhatom: amikor beleszülettem ebbe a testbe, túl sokat gondoltam magamról. Nem hiszem, hogy ebben az életben mindent meg tudok oldani, és elborzaszt a lehetséges tudat, hogy mindezt egy új életben újra meg kell próbálnom teljesíteni. Kettő dolog választ el önmagamtól: az önbizalomhiány és a félelem.
No de nem agonizálok itt tovább, holnap a kishúgommal hétvégézni megyünk. Soha nem volt még ilyen. De mindkettőnkre ráfér a pihenés, és mindketten nagyon várjuk. (Anyu pedig ott fent nevet és tapsikol örömében.)
Engem két dolog választ el önmagamtól: a belefáradás és a félelem. Ha igaz, hogy a sorsunkat magunk határozzuk meg és valahogy találkozom majd valahol, odaát azzal a magammal, akkor azt fogom neki mondani, hogy: "te hülye, hogy képzelted, hogy ezt mind meg kell oldanom ebben az életben, és tulajdonképpen mást sem csináltattál velem, mint dolgoztam, és nem hagytál pihenőt, békés csendet, felhőtlen örömet és boldogságot, és nagyjából mindig csak vágy volt az, amit igazán szerettem volna megvalósítani, és átélni." Ha születésünkkor megkapjuk a feladatot, akkor jó lenne, ha olyan én-ünk is születne hozzá, ami meg is tudja csinálni...
VálaszTörlésValószínű, hogy úgy születünk, hogy képesek vagyunk rá. Csak azt a bizonyos fejlődést meg kell tenni hozzá.
Törlés