Munka után mamihoz.
Mamikám, ha rád nézek, ugyanolyan vagy, mint sok éve. Valahogy nem öregszel. Én már nem nézek tükörbe, érzem a plusz tíz évet, ami az utóbbi három-négy hónapban rám borult.
Örültél nekünk ma is. Áthúztad a kispárnádat. Nem tudom, emlékszel-e, de ezt a huzatot (is) te varrtad.
Az anyutól kapott kardigánodban voltál. Én kínlódtam, de erős voltam, nem sírtam. Próbáltam mosolyogni is, nem tudom, mennyire sikerült.
Többször megkérdezted, hány éves is leszel, és amikor elmondtuk, hogy 95, mindig azt mondtad: "Jézusom! Az nagyon sok!". Igen, emiatt is lehet, hogy fáj mindened.
Anyut többször kerested. Nem tudom, megvédünk-e ezzel vagy csak szimplán hazudunk, de nem mondtuk meg most sem az igazat. Tudom, hogy érzed, hogy valami nagyon nem stimmel. Ma konkrétan rákérdeztél: "Baj van?". Én lefagytam, de szerencsémre M-ra néztél kérdőn, esdve... Legszívesebben megmondanám az igazat, de ekkora terhet nem tudok most még magamra venni, a szívemet először kicsit össze kellene foltozgatni, mielőtt látlak a hír hallatán és megint darabokra törik. És hogy mondjam meg? Szimplán, hogy Mami, anyu meghalt.? Vagy A kislányod meghalt.? Talán felfognád. Talán nem hinnéd el. Talán felfognád, de ennyi. Nem, nem hiszem. Ma is felgyorsult a légzésed, amikor róla kérdeztél... Demens vagy, elképzelésem sincs, hogyan reagálnál. Nekem ez sem kis teher, hogy hagyunk téged a bizonytalanságban. Tanácstalan vagyok.
Jó volt látni, hogy "jól" vagy, jó az étvágyad. A vitt szilvás gombócot befaltad, rá negyed órára az ottani vacsorát is.
Egyre több mozdulatodban látom anyut...
...
Néha nem hiszem el, hogy mindez megtörtént. Az eszemmel tudom, hogy anyu meghalt és nincs, de a szívem kifacsarodva nem hajlandó elfogadni.
Most már egész gyorsan álomba sírom magam, de irtó rosszul alszom, rengetegszer felébredek. A korábban írt éjjeli ébredési fizikai dolgok már átszivárogtak a nappalaimba is. Kimondhatatlanul fáradt vagyok.
Ha az ápolók azt javasolták, hogy ne mondjátok meg, akkor hallgass rájuk. Mi megmondjuk az anyunak, ha valaki meghalt azok közül, akiket keresni szokott. Ezek a szülei, testvérei. De ők már régen nincsenek itt, és az anyu még eszénél volt, amikor meghaltak, tudatában volt akkor, mi történt. Az aput soha nem keresi, mintha nem is lett volna az élete része. Minket pedig nem ismer meg, nem tudja, hogy a lányai vagyunk, pedig a húgommal él együtt. De akkor sem ismeri fel, azt hiszi, valami ápoló személyzet, ahogy rólam is ezt képzeli. Amikor mondjuk, hogy a gyerekei vagyunk, mindig csodálkozik, hogy neki egyáltalán vannak gyerekei, és 10 mp múlva újra nem ismer fel. Szomorú betegség ez a demencia, mert nem fáj, csak épp elveszíted azt, aki addig volt. :(
VálaszTörlésMár megintcsak sírok, de ez nem újdonság, mindig sírok, amikor olvasom a "te történetedet"... Azok az öreg kezek... A fájdalmad még sokkal nagyobb azáltal, hogy nem mondhatod el, hogy félteni kell őt is, hogy nem tudni, hogyan reagál, és mivel folyton kérdezi a lányát, és már érzi is, hogy baj lehet, egyszer el kell mondani, vagy ki fogja találni. Ó, Timi, ez még előttetek van. Én is csak az eszemmel tudtam mindig, hogy meghaltak. Viszont pihenned kell, mert a szervezet tolerál egy darabig, aztán már nem tud. Talán a körzeti orvosodddal jó lenne beszélni, hogy segítsen. Vagy természetgyógyásszal, hogy valamilyen természetes nyugtatót, alvást segítőt adjon. Nekem a zene sokszor segít egy-egy nehéz időszakban, keress olyan zenéket, amiket szerettél, amihez jó emlék kapcsolódik. Szeretettel gondolok rád.
VálaszTörlésA ZENE egy olcsó és mellékhatás nélküli GYÓGYSZER. TAPASZTALAT TAPASZTALAT, TAPASZTALAT.
TörlésA mamám 85 évesen kórházba került,pár nap múlva a papám,az ő férje is, arra az osztályra,csak pár szobával odébb Azt mondták nekünk ne mondjuk meg hogy mindketten ott vannak.A papám négy nap múlva meghalt,csütörtöki napon.Mamát másnap engedték haza.Otthon mondtuk meg neki,és én azóta sem tudom magamnak megbocsátani,hogy 65 év együttélés után nem búcsúzhattak el...Már mamám sem él,eltelt 25 év....
VálaszTörlésAz utolsó párbeszéd
VálaszTörlés- Mama! Ki vagyok én?
- Nem tudom.
- Mi az én nevem?
- Nem tudom.
- Rokonod vagyok?
- Nem vagy az.
- Akkor ki vagyok én?
- A parancsoló ember.
- Ez mit jelent?
- Te mondod meg, hogy mit kell csinálni. Enni, fürdeni, ilyesmit.
- Biztosan nem tudod a nevem?
- Nem.
Ekkor értettem meg, hogy már sosem fogok beszélni az anyámmal. Itt van még, de valójában már régen elment.
Igen, ez borzalom. Amikor ápoltam kint demenseket, akkor láttam sok ilyen szituációt a családokban/családtagokkal. Végtelenül szomorú. Mamikám közülünk még mindenkit megismer, csak pl. az én párom szerinte az egyik nővérke férje, 3 gyerekük van..., unokatesóm fia már sokszor meghalt (...).
TörlésEz egy elég furcsa formája a demenciának. A demensek nagy része leginkább semmire nem emlékszik előrehaladott állapotban, és néha még a biológiai szükségleteiket sem veszik észre. Egy részük nem is kommunikál, csak néz bele a semmibe. Apám az utolsó pillanatig megismert minket, (az öcsémmel) de az egyik nővérkét összetévesztette a keresztlányával (akinek szintén ápolónő volt a foglalkozása). Továbbá állította hogy van neki még két kisgyereke, kérdezte, hol vannak (valójában az unokáira emlékezett, csak rosszul helyezte el őket az időben).
Törlés