Szombat dél

Anyu a nagy asztalt szervezi. Már sétál a szivárvány hídon, de utolsó erejével még szép karácsonyt remél. Ahogy T. doktor mondta neki, amikor két hete, még a konyhában, a tolószékben ülve megkérdezte tőle, mennyi ideje van még. 

Kész a húsleves, megsült a hús, megvan a bor. 

Alig él, minden csontja látszik, a bőre olyan száraz, hogy alig lehet belebökni a tűt. Még nem telt le az idő a következő morfiumig, de belefeszül a fájdalomba, hát beadom neki. A húgom vele van, amíg hatni kezd a bűvös szer, anyu úgy kapaszkodik a testvérembe közben, mintha az élete múlna rajta. Én kimegyek a teraszra és sírok. Kegyetlen érzés látni anyu szenvedését, és hogy a szurin kívül nem segíthetek. 

Karácsony másnapján szoktunk anyuékhoz menni ünnepelni. Addig talán még feldíszíti a verandában a fát,kirakja a betlehemet, mellé állítja a gobdosan összeválogatott,felcimkézett ajándékokat, teríti az asztalt, kihozza az aranyszélű tányérokat, tiszta, puha ronggyal áttörli az ünnepi poharakat, és ha vége az ebédnek, elmosogatott, visszarakott mindent a helyére, akkor megbékélhet végre.