Péntek

 Tegnap munka után tervben volt bevásárolni anyunak (hétvégén megyek, ha jól leszek), intézkedni a városban, főzés-dobozolás. Ami történt: hazaértem, megettem az ebédemet, aztán csak annyira emlékszem, hogy gyorsan beállítottam az órát a telómon, és beájultam az ágyba. Úgy aludtam azonnal, mint akit egy vas serpenyővel fejbe vertek. Másfél óra múlva szólt az ébresztő, a világomat nem tudtam. Aztán hamar feleszméltem: görcsölt a hasam... Készült egy tökmagkrém, megpirítottam a reggelihez, ebédhez a kenyeret, holnap ez lesz a kaja. Nem bánom: imádom.

(Eddig már reggel megírtam a bejegyzést, a többi ma esti.)

2.5 iskolai hét ment le, és olyan fáradt vagyok, mintha közelednénk az év végéhez. A suliban koncentrálnom KELL, nagyon nehéz, de nagyon igyekszem. Embertelen energiámat felemészti.

Ma suli után elmentem bevásárolni. KELLETT, mert elfogyott a dobozolt élelmem, enni meg nem árt. Ma a tökmagkrémes kenyér buli ment, tényleg ezen el tudnék élni, de tudom, hogy nem ideális. A hasam majdnem nullás volt, ki kell használni ezeket a jobb pillanatokat. Hazaérkezés után kipakoltam, ágyneműt cseréltem, elindítottam a mosógépet és nekiálltam főzni. Ekkor már fájt a hasam (tegnap ugyanez volt). De egy kellemetlen 6-os fájdalomra nem adunk. Aztán hirtelen...

Sül a tonhalfasírt. A krumpli megpucolva. Érzed, hogy hirtelen nagyon meleged lesz. Aztán ráz a hideg. A következő pillanatban pedig sikít az agyadban a gondolat: Gyógyszer kell és vízszint, azonnal! Nem egészen a semmiből, de teljes hirtelenséggel elönt a görcs, izzadsz, miközben ráz a hideg, érzed, hogy gyengülnek a lábaid: ez nem tréfa. Nincs időd, cselekedni kell. Felnyomod a kúpot, remegő kézzel kitolsz hozzá egy Nospát, lenyeled fél korty vízzel. Lekapcsolod a tűzhelyet. Sürgősen el kell döntened, beérsz-e az ágyba vagy ott feküdj le, ahol vagy. Beérek. Indulok. Meggyulladok, olyan melegem van, közben egyre jobban ráz a hideg. Vízszint. Erőtlenül magamra húzom a plédet, amíg megy, magzatpózba húzom nagy nehezen a lábaimat. Szerencsére nem kell nagy wc-re mennem, "csak" hányingerem van. Stabilan fekszem. Konstatálom, hogy biztonságban vagyok, és hagyom, hogy csak legyek. Fekszem, izzadok, pihegek, teljesen betölt a görcsös fájdalom. Várok. Amikor elkezd hatni a gyógyszer, akkor már kezdek tudni gondolkodni. "Erős vagyok. Túlélem. Kibírom. Nem nekem a legrosszabb..." Amikor 9-esre csillapodik a fájdalom, elkezdenek potyogni a könnyeim. "Olyan jó lenne ilyenkor nem egyedül lenni...". De tudom, hogy sajnos ez nem megoldható. "Erős vagy, nagylány, nyugi, minden rendben. Látod, már sokkal jobb. Már nincs olyan meleged. Csak feküdj, pihenj. Jó ez a kúp. Csak nyugi. Kibírod. Csak pihenj."

A 8-asra enyhült kis fájdalmaddal lassan felkelsz. És befejezed a főzést. Legalább annyit, amibe belekezdtél. Szörnyen fáj, de bírod. Csinálod. Mert bírni és csinálni kell. A mosogatás várhat. A takarítás is. Akkor is, ha holnap vendégeid lesznek. Ismernek. Tudják, mi a pálya. Nincs szégyenérzet. Arról már régen leszoktál. Mert nincs értelme. És nincs rá energia. Ma már végképp semmire.