Mézeskalács ház és mókuskerék

Ez tíz egyszerű és nagyszerű dolog. Elsősorban önmagunk felé kell ezt tennünk/gyakorolnunk. Legalábbis a tapasztalatom az, hogy ha az ember mindezeket érzi, megteszi önmaga felé, és megvan egy bizonyos belső béke, akkor kifelé is működik mindez.

Az őrségi egy hét teljesen kizökkentett a mindennapokból. És én elmerültem benne. Lubickoltam az őszi természetben, a hideg, ködös napfelkeltékben, az aszalódó, lila szőlő bódító illatában, a meleg színű avar lágy ropogásában. Körbevett az egyszerűség, a csönd. Meglepetten jólesett az az élettempó, az emberek közvetlensége, kedvessége. Felemelő volt egy hétig egy roppant egyszerű "mézeskalács házban", egy száz éves parasztházban lakni, ami nekem nemcsak bőségesen szolgált minden legegyszerűbb komfortjával. Úgy lehetett fűteni, ahogy az ember akart, a kemence még reggel is langyos volt. A három helyiség bőven elég volt. A természetes anyagokból készült épületben, a természetes anyagokból készült bútorok és eszközök között igazán otthon voltam. Az alacsony belmagasság barátságosabbá, emberibbé tette számomra a "lakást". És azok a kis ablakokon beszűrődő fények! Reggel néztem a napfelkeltét, a birkák nyugodtan kiballagtak a legelőre, a cicák hagyták, hogy simogassam őket, a dorombolásuk nekem különösen megnyugtató. Eltelt a nap, bárhol is voltunk, csak szépség és nyugalom vett körül. Mire lement a nap, megint megjelentek a cicák, ilyenkor a szőlő még intenzívebben illatozott a rozsdás levelű lugason, a birkák maguktól hazasétáltak.

A hazaérkezés másnapján indult tovább a mókuskerék. Napokig csak testben voltam itt, a lényem egy része ott maradt az Őrségben, a lelkem velem lévő része pedig visszakívánkozik. A mókuskerék zakatolása behatolt a belsőm csendjébe, a pörgése elszédítette a belső békémet. Mert megnőtt a szakadék a "két életem" között. Aközött, amit élek és ahogy szeretnék. Írni sem tudtam, egyszerűen nem ment. Sok minden történik, amikre lehetne azt mondani, hogy rossz dolgok, kellemetlenek, nagyon nem jók. Úgy érzem mégis, hogy ez azért van így, mert a bensőmet vetítem ki. Harcok dúlnak bennem, ezt "kapom" kívülről is. Úgyhogy újra meg kell keresnem a saját egyensúlyomat, meg kell találnom (teremtenem) a belső kis békémet, és akkor a kinti világom is sokkal napfényesebb lesz.