Kedd, szerda

Mesés szépségek nemcsak az Őrségben vannak, hanem itthon is. Őszi kilátás a teraszomról:

Minden reggel maga a csoda, amikor vezetek a munkába. Sokszor gondoltam már rá, hogy lefotózom, ahogy a nap jön fel, vagy ahogy előbújik a dombok mögül, ma meg is tettem.

Hétfőn még nyaraltam, kedden dolgoztam. Komolyan meglepődtem, mennyire örültek nekem a gyerekek. Szó szerint ugrottak a nyakamba, ölelgettek, ennyi "Timi néni!"- felkiáltást már régen hallottam.

Gyors volt a visszacsöppenés a mindennapi valóságba. A nyaraláson leginkább éttermi koszt volt (de még milyen!), híztam is majdnem négy kilót. De most újra főzni kell, dobozolni. Kedden voltam boltban, ma főztem. Egyszerűt, de nagyszerűt: fasírtot, karfiolpürét.

Reggelire ma is rántotta volt, el tudom képzelni, hogy ez marad a reggeli a héten. Gyors, egyszerű, finom, dobozolható. Szívesen megenném itthon, de a dübörgő gazdaságnak köszönhetően botrányos minőségű út miatt már félúton kivetné a gyomrom magából, és ezzel egyáltalán nem túlzok. Így a suliban eszem meg, első óra előtt. A tanteremben, gyerekekkel körülvéve. A sulinkban ugyanis nincs se folyosó, se tanári, csak a két tanterem, vizes blokk, mini öltöző a gyerekeknek, így állandóan körülöttünk, velünk vannak. Ami nem baj, csak full érdekes úgy enni, ha körbeáll x gyerek, mesélnek, kérdésekkel bombáznak, amire illik válaszolni...

Az Őrség hiányzik. Az a sok természet és természetesség. A kényszermentesség. A csend. A nyugalom. Hogy szinte megszűnt az idő. Hogy minden úgy volt jó, ahogy volt. ...

Pár nappal a hazaút előtt jött a hír: T. meghalt. 57 évesen. Egyik pillanatról a másikra. Nem hittem el. És most se tudom felfogni, pedig ismerős volt "csak", nem is közeli. Fiatal volt még és hatalmas egyéniség. Több ismerősöm távozott már hirtelen végleg, két ember a kezeim között halt meg, és minden egyes ilyen eset erősít bennem néhány gondolatot. Főleg azt, hogy sok dolog egyáltalán nem is olyan fontos, mint amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Például hogy egy dolgozat négyes vagy ötös. Hogy a gyerek megette-e ma a főzeléket. Hogy nincs lemosva a kocsi. Hogy valaki bunkón szólt hozzám. Hogy elfelejtettem, odaégettem, leejtettem, eltörtem (...) valamit. Hogy mennyire fölösleges, ahogy haszontalan vagy sokadik tárgyakkal zsúfoljuk tele az életünket. (...) Hiszen bármikor vége lehet, magunkkal semmit nem vihetünk, amit itt hagyunk, abból nem a 25. pár cipőnk lesz maradandó, hanem az érzések, amiket másokban kiváltottunk, az emlékek, amiket velünk kapcsolatban megőrizhetnek. Tanítóként valószínű, hogy hagyok nyomot a gyerekekben, az pedig biztos, hogy én rengeteget kapok tőlük. És nagyon sokat tanulok. Igen, a gyerekektől. Minden nap van valami apróság, amit hazahozok tőlük: egy máshogy látott megoldás, helyzetek, amiket lereagálnak, és jobban, mint mi, felnőttek; mosoly, bátor kérdés, spontaneitás...

Most pedig még házimunka, aztán alvás, mert hamar felkel megint a nap.