Mo. 13-14.

Szerdán voltam ropogtatáson (ropi bejegyzés). Aztán készülődtem a pénteki útra. A séta azért belefért, bár volt izomlázam rendesen a ropitól.

R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé

E: sült darált hús, uborka

Délután: ld. reggeli

V: sült hal szósszal, vajon párolt zöldbab

A mai nap (csütörtök) sűrű volt, mert tegnap minden zárva volt a március 15. miatt és semmit nem tudtam intézni. Így ma kellett. Bank, csekk befizetés, elmenni a szemüvegemért (a multifokális nem vált be, kaptam garanciás csereként két külön szemcsit, egy olvasót és egy nézőt). 

(A képen az olvasó szemüvegem, a keretet 2600-ért vettem, 80%-os akcióban.)

Lottót venni, rejtvényújságot... És hát a csomagolás. Kevesebb ruha és több könyv került a tatyóba. És remélem, lesz időm és energiám is olvasni.

R: 2 vajas-paprikás kenyérkém, keto kávé

E: sült darált hús, saláta sóval, tökmagolajjal

Délután: marék mogyoró

V: 2 vajas-paprikás-sonkás kenyérkém, keto kávé

kép

Nem szeretek csomagolni. Mert ez azt jelenti, hogy elmegyek, dolgozni megyek, nehéz két hétre. Estefelé kezdtem volna magamban ragozni a dolgot, felemlegetni, mi vár megint rám kint, aztán az utcán szembe jött egy hajléktalan. Láttam ma már, holnap ürítik a kukákat, sokan már ma kirakják, ez a férfi végigkukázta a lakótelepet. Nincs ebben -sajnos- semmi furcsa, viszont amit akkor láttam, amikor szembe jött velem, azon ledöbbentem. A férfi ugyanis mosolygott. Nem gúnyosan, nem ellenszenvesen, hanem teljesen természetesen. Boldog volt a koszos ruhájában, a szatyrában, a hátizsákjában és a kezében cipelt szerzeményeivel, bozontos szakálla mögött ült az arcán ez a mosoly, ráncokkal teli szeme is csupa mosoly volt. Én éppen azon bosszankodtam, hogy egy kis hajtincsemet belefújta a szél a számba és alig tudtam kibogarászni, de amikor megláttam ezt az embert, elszégyelltem magam. Igaz, hogy csomagolnom kell, de van bőröndöm, utazótáskám, amibe csomagolhatok. Van annyi cuccom, hogy még válogathatok is, mit viszek magammal. Van tavaszi és van melegebb ruhám is. Mind tiszta. Mert tudok mosni, van vizem. Mind illatos, mert van öblítőm. Vasaltak, mert van vasalóm és áramom, amit bármikor használhatok. Volt pénzem rejtvényújságra például, amit magammal vihetek. Vannak könyveim, amiket becsomagolhattam. Szendvicset tehetek az útra, van alapanyag kenyeret sütni, tudtam venni vajat, sonkát, paprikát. És azért csomagolok, mert van munkám. Nehéz, de van, a fizetésemet mindig megkapom, a család rendes velem, ott nem kell spórolnom semmivel és még az internet is ingyen van. És ha hazajövök, nem kell attól félnem, hogy nem tudom kifizetni az albérletet vagy hogy nem tudom befizetni a csekkeket. Van honnan elindulnom és van hova hazaérnem. Meleg lesz a lakásban, tudok ételt venni, lesz WC, víz, áram, biztonságban leszek. (Annak írom, aki nem tudja: aludtam már parkolóban, az autómban. És volt olyan, hogy nem volt pénzem ennivalóra. Szóval vannak sejtéseim arról, milyen az a létbizonytalanság.)

Azért is szégyelltem magam, amiért ma alig mosolyogtam. Annyira képes vagyok sajnálni magam, amiért -ide- megyek ki dolgozni, pedig sok kollegám otthon ül, fizetés nélkül és munkára vár. M. hívott a Minibe, P. is ott volt. Nem akartam lemenni, aztán meggondoltam magam. És milyen jól tettem! Tök jót beszélgettünk.

Elcsépeltnek tűnik ma a hála szó, márpedig nagyon sokan hálásak lehetnek rengeteg dologért. És könnyen elsiklunk efelett, mert magától értetődőnek tartjuk, hogy van, amink van. Én nem vagyok az a gyűjtögető fajta, nem vágyom különösebben tárgyakra, jobb autóra, nagyobb lakásra (albérletre). Nem élek jómódban, megnézek minden forintot, mire adom ki. Így is megélek, még mindig sok ruhám van, külföldön dolgozhatok, szerencsére fél éve nem éhezem (...). Ma mégis úgy éreztem, ennek a hajléktalan férfinak sokkal több mindene van mint nekem. Szabadsága, kedve. És a mosoly az arcán.