Gyerekként a dolgokat vagy nagyon akartam, vagy nagyon nem akartam. De eszembe sem jutott, hogy ezekről a vágyakról nyilatkozzam. Sosem mondtam el, mit akarok, vagy mi az, amit nem szeretnék. A környezetemtől vártam, hogy rájöjjenek, mi is a szívem vágya, s ha nem kaptam meg, jött a duzzogás. Ha nem tudták kitalálni, mi az, amit nagyon nem akarok, arra az esetre első néhány évem alatt sikerült kifejlesztenem egy olyan gyilkos nézést, amitől a körülöttem lévők anélkül, hogy akár csak egyet is nyikkantam volna, abban a szempillantásban villám gyors gondolkodásba kezdtek, hogy vajon mi tévők legyenek.
Belém szorult véleményemmel, érzelmeimmel és az évek során mellé társult kisebb-nagyobb démonaimmal megosztoztunk a testemen és az elmémen. Továbbra sem engedtem ki őket és továbbra is azt vártam, hogy mindenki kitalálja a gondolataimat: az óvónéni rájöjjön, hogy utálom ugyan a pudingot, de azért adhat egy tányérral, mert a meggyet szívesen kicsipegetném belőle; a tanító néninek tudnia kellett volna, hogy ugyan meg tudom tanulni a báb előadáshoz a fő-, a leghosszabb szerepet, de nem kellene mégsem rám osztania, mert be fogok rosálni az izgalomtól a színpadon.
Felsős voltam már, amikor -ha valakihez érzelmileg sikerült nagyon közel kerülnöm- néha sikerült kinyögnöm, mit szeretnék, vagy sikerült úgy körüljárnom a forró kását, hogy a másik rájött, mit is szeretnék. De még mindig inkább nem szóltam, és ha tetszett, ha nem, elfogadtam a környezetem rólam hozott döntéseit, mert ez nekem kényelmesebb volt, egyszerűbb.
Általánosságban az volt rám jellemző, hogy elhittem, elhitettem magammal dolgokat, amik nem úgy voltak a valóságban. Nekem volt a legrosszabb családom, én voltam a legbutább, a leglustább, a legrondább, a leginkább magának való, a legtehetségtelenebb, a legszerencsétlenebb.
És sorra jöttek a kudarcok. A sajátjaim is, a másoké is, amit a sajátomnak tekintettem. És egyre lustább lettem. Lustább tanulni, odafigyelni, meghallgatni, rendet rakni, segíteni... Hiszen úgysem volt értelme semminek, úgyis magam voltam a megtestesült csődtömeg, felesleges lett volna bármibe is energiát fektetnem. Botrányos pasi ügyekbe keveredtem; egyre többet ettem, miközben a folyamatos hízásom egyre jobban zavart; sosem foglalkoztam azzal, mit szeretnék, mert még fiatal felnőtt koromban is kényelmesebb volt, ha mások döntöttek helyettem; elkezdtem egyre több dologban maximalistává válni; erőmön felül próbáltam adni és képtelen voltam elfogadni, ha nekem adtak volna; egy év kínszenvedés után ott hagytam az első főiskolát; folytatódtak a pasi ügyek, a hízás, folyamatos volt a lejtmenet. Makacs voltam, mindent magam akartam megoldani. Eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek, miközben másra sem vágytam jobban, mint hogy legyen mellettem valaki, bárki, aki a kezét nyújtja. Akiben megbízom, aki néha a helyes irányba terel. Kettősségbe váltott az életem: a kifelé bizonygatni akaró maximalizmusba és a belső lényem elvesztésébe.
Az első hatalmas érzelmi (z)űr akkor keletkezett bennem, amikor alsós koromban elköltöztünk az addigi lakásból, ami számomra a tökéletes biztonságot jelentette. Építkezni kezdtünk. Hitelből, erőnkön felül, ez teljesen szétzilálta az addig sem túl stabil családunkat.
A második óriási megrázkódtatás az életemben apu halála volt. Apu alkoholbeteg volt, életem minden gondját-baját akkoriban ebből eredeztettem, és amikor a földet kezdték dobálni a koporsójára, bennem akkor pattant ki egy magocska csírája: vannak dolgok, amik végérvényesek. Ilyen a halál. És ha valamit nem tettünk meg előtte, utána már bánhatjuk, mert soha többé nem tehetünk semmit. Akkor kezdett el bennem motoszkálni a gondolat, hogy valahogy nem stimmel, hogy apu volt minden gond és baj okozója. Évekig, hosszú évekig harcoltam a gondolat ellen, aztán rájöttem, hogy zsákutca volt az okolása. Beteg volt, és nekem eszembe sem jutott, hogy segítsek neki...
A harmadik zűr egy úr volt, nem az űrből. Egy filmbe illő, mindent elsöprő szerelem. Egy bonyolult, mágikus, tiltott, bűnös, extatikus kapcsolat, amibe belerengett a világegyetem. És amiből én kiszálltam. A jelen csodás volt, de nem lett volna jövő. Életem egyik legbátrabb, legjobb, legértelmesebb döntésének tartom, hogy akkor ott pontot tettem a végére. De ekkor kezdődött az igazi érzelmi mélyrepülésem.
Elkezdtem menekülni. Magam elől, a problémák elől.
Olaszországba mentem dolgozni, ahol megtanultam, milyen az, annyit dolgozni, hogy szó szerint semmi másra nem vágytam esténként, mint bekerülni az ágyba és a másnapi felkelésnél már ugyanez volt az első gondolatom. Ott tanultam meg, hogy mehetek én egy másik bolygóra is, a problémák akkor is velem lesznek, önmagam elöl bizony semmilyen módon nem futhatok el.
Az itthoni munkámban fárasztóan maximalista lettem. De mivel ugye még annál is lehetett volna jobban csinálni, csak nekem nem sikerült, lassan, de biztosan jött a kiégés. Amikor a gyerekek pityeregve mondták, hogy "Kérjük vissza a másik Timi nénit!", tudtam, hogy ebben is kudarcot vallottam. Ezen a munkahelyemen nagyon jó kollegáim voltak, mégis továbbálltam.
És visszamentem Olaszországba még egy évre. Tudtam, hogy iszonyatosan kemény a munka, tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de mentem. A pénzért.
Ekkor már teljesen elvesztettem önmagam. Már csak egy viszonylag jól működő test voltam valami lélek félével, amire már rá sem ismertem. Rengeteget sírtam, nagyon sokat kínlódtam, de ekkor már végképp nem tudtam, ki is vagyok, mit is akarok. Kifelé még volt néha energiám a vagány nő képét mutatni, de mindeközben egy halott lélek voltam, nem is éltem.
A negyedik iksszel jött a negyedik érzelmi káó. Ismerkedés, barátság, szerelem, összeköltözés, eljegyzés, gyűrűvisszaadás, depresszió... Ezt a
sztorit nem írom le részletesen, fent van a blogon
Megjegyzéses címszóval.
Minden, ami csak elromolhatott, elromlott. Sőt a lelkemben megrohadt. Hatalmas ingovánnyá változott a világom és húzott lefelé, egyre csak lefelé.
Mindig azt hittem, mindenre tudom a megoldást. De elfogytak az ötletek. Mindig bíztam abban, hogy magamat Münchhausenként ki tudom rángatni a copfomnál fogva mindenből. Dolgoztam én önmagamon, faltam a könyveket, a segítő videókat, olvastam a jobbnál jobb idézeteket... Nem sikerült. Minden balul sült el, egyedül maradtam. Egyedül magammal: egy -a saját posványában fuldokló- szerencsétlennel.
És ez mentett meg.
És az, hogy feladtam. Divatos szóval élve elengedtem. Mindent. Az addigi önmagamat, a múltamat, a hibáimat, a kétségeimet, a fájdalmakat, a félelmeket... Már nem érdekelt. A megsemmisülés szélén már semminek nem volt semmiféle jelentősége. Feladtam. Nincs tovább. Kész.
És ekkor hirtelen kaptam egy címet. Dr S-ét. És mivel már úgyis minden mindegy volt, felhívtam. És elfogadtam a segítségét. Irtózatosan fájó, darabokra szaggató, teljes szétesésbe taszító, atomjaimra szedett, átsírt hónapokkal teli egy évbe telt, de megtört a jég. Kérdéseim lettek, amikre Dr. S. kérdései alapján megtaláltam a válaszokat. Antidepresszánst szedtem, végig csináltam egy alvásterápiát, kineziológushoz is elmentem, mindent megtettem, amit magamért tehettem. Mert úgy, ahogy addig volt, nem mehetett már tovább. Mert onnan már csak egy miniatűr csusszanás kellett volna a véghez.
Lassan, nagyon lassan értettem meg dolgokat. Például, hogy az érzelmi megrázkódtatások, a problémáim mindegyike lecke volt. Ezt előtte sosem vettem észre. Belemerültem a fájdalomba ahelyett, hogy megoldást kerestem volna. Ma már tudom, hogy bármi is történjék velem, elmúlik. És hogy mindez egy lecke, ami megtanít valamire. Hiszek benne, hogy minden okkal történik. És abban is, hogy magunk teremtjük meg a saját valóságunkat. Ha ok nélkül, igazságtalanul bántanak, csak teszem tovább a dolgom és nem bántásnak fogom fel az esetet. Tudom, hogy nem szégyen segítséget kérni, hogy nem csorbít semmin, ha tudunk segítséget elfogadni. Azt is tudom, hogy egyáltalán nem számít, mások mit gondolnak erről, sőt bármi másról. Rájöttem, hogy a pénz nem mindenható. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok is. Megtanultam nemet mondani. Megtanultam, hogy senki másnak nem kell megfelelnem, csakis saját magamnak. hogy a mások boldogsága vagy boldogtalansága nem az én ügyem. Hogy ha nem is mindig tudom, mit akarok, az már jó, ha tudom, mit nem akarok. Kegyetlen harcok árán letettem jó néhány függőségemről. Kezdem megismerni önmagam. Ha nehéz is, meghozom a saját döntéseimet. Nem valaki másra várok, hogy nekem kényelmesebb legyen. Vállalom magam, a döntéseimet és azoknak a következményeit. Én már értem a ma oly divatos rövid idézetek nagy részét. Szeretek pihenésként kabátba burkolózva állni a teraszon és figyelni az ajándék, októberi napsugarakat. Szeretem beszívni az eső utáni rothadó levelek illatát. Hálás tudok lenni sok apróságért: a hűvös-friss levegőért, egy-egy jól sikerült új receptért, pár falat különlegességért, a fűtött albérletért, a meleg pulóveremért... Nagy öröm, ha beszélgethetek egy ismerőssel, akivel összefutok az utcán. Szeretek mosolyogni és jó érzés, ha mások visszamosolyognak. Sokat nevetek azon, amin korábban mindig bosszankodtam, például, ha valaki hazudik. Most már bizony legtöbbször rájövök a turpisságra. De nem szólok az illetőnek, hanem belső mosollyal hallgatom a történetét. (Nem engem csap be, hanem saját magát.) (...) Csípom ezt a lényt, aki vagyok, minden hibájával együtt. Szeretek vele lenni. Mert ember: néha jókedvű, néha szomorkás, néha bugyuta, néha sziporkázó, néha istenieket főz, máskor odaégeti az ételt... Nem több és nem kevesebb, mint bárki más. De büszke vagyok rá, amiért átment a saját poklán és megtalálta a kifelé vezető utat. Hálás vagyok neki, amiért nem adta fel. Akkor sem, amikor már minden elveszettnek látszott. Azóta sincs kolbászból a kerítés és bizony nem mind arany, ami fénylik, mégis vagyok, ahol vagyok, minden úgy van jól, ahogy van. A többi csak ráadás.
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
