(1. rész itt)
(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
(11. rész itt)
(12. rész itt)
(13. rész itt)
(14. rész itt)
(15. rész itt)
(16. rész itt)
(17. rész itt)
(18. rész itt)
(19. rész itt)
- Beszéljük meg!-kérte G.
Leültünk és meghallgattam. De leginkább hallgattam, mert a gondolataim iszonyatos sebességre kapcsolva pörgették vissza az eseményeket, mintha egy addig fekete-fehérben játszott filmet most hirtelen színesben látnék. A testem egyetlen görcsbe rándult, bénán ültem ott. Sok részlet összeállt. Minden egyes anno feltett kérdésemre megvolt a válasz. Hazugság… Szégyen… Elvesztem… Megforgattam ujjamon az eljegyzési gyűrűt, fogtam a táskám, a kulcsot.
- Nekem most el kell mennem.
És kiléptem az ajtón.
Ha jól belegondolok, világ életemben menekültem. Nem tudtam, nem voltam hajlandó elfogadni a tényeket, a valóságot, ezért a könnyebb utat választottam: menekültem. Gyerekként anyu volt a mentsváram, aztán egyre kifinomultabban kezdtem felépíteni a saját kis álom-világomat, egy helyet az elmémben, ahol minden szép és jó, ahol állandó a jóság, a kedvesség, a boldogság. Menekültem az érzéseim elől, magam elől. Volt, hogy külföldre mentem és rengetegszer költöztem.
Dr S. novemberben megpróbált segíteni, hogy oldani tudjam a szorongásomat.
- Szereti a zenét?
- Igen.
- Akkor hallgassa!
- Nem megy.
- Olvasni szeret?
- Igen.
- Akkor olvasson! Nem valami komoly regényre gondolok, biztosan van valami könnyed női magazin, lapozgassa!
- Próbáltam már, nem bírok még arra sem odafigyelni.
- Tévé?
- Nem tévézek négy éve. Idegesít.
- Jó lenne, ha emberek közé menne.
- Ez végképp nem megy.
Menekültem. Önmagamba. Akkor még nem tudtam, hogy mindennek semmi köze G-hoz. Akkor még nem fogtam fel, hogy gyermeteg módon viselkedtem. Akkor még nem értettem, hogy nem voltam hajlandó felelősséget vállalni magamért, a tetteimért, az érzelmeimért; nem voltam felnőtt, csak a koromnál fogva úgy tettem, mintha az lennék. Gyáva voltam. Gyáva voltam önmagam lenni. Gyáva voltam szembenézni a félelmeimmel. Gyávaságból és kényelemből hazudtam elsősorban magamnak és a Sors segítő kezet nyújtott mindazzal, ami Szent Iván éjjelén történt. Egy rinyáló kislány voltam, aki véletlenül sem akarta kinyitni a szemét és a valódi világot látni. Bezártam az ajtót és elvesztettem a kulcsot. Inkább eldugtam magam elől, nehogy megtaláljam…
Kiléptem hát az ajtón. Fogalmam sem volt, hová fogok menni, mit fogok csinálni, csak annyit harsogott az agyam, el innen, el!
Megszűnt a tér. Eltűnt az idő. Elveszett a földi dimenzió. Mintha irdatlan erővel kirántották volna a talajt a lábam alól és embertelen erővel csapódott volna a fejem a betonba. A Medisonban találtam magam. Egyik kávét ittam a másik után, mintha az képes lett volna felébreszteni a rémálmomból, mintha megoldhatna bármit. A koffeintől vártam, hogy visszavezessen az álom-világomba, hiszen ez a valódi világ most már szó szerint elviselhetetlen volt. Csak ültem ott, órákig, és tudtam, hogy ez az a pont, amikor el KELL döntenem: visszatérek az eddigi hazug, önbecsapó, önáltató életemhez, avagy szembenézek önmagammal és most már teljesen őszintén, végleg, komolyan elkezdem az IGAZI munkát a belső csendemért.
Akkor még nem tudtam, hogy mi is pontosan az, ami történt. Csak az orromig láttam, csak azt észleltem, hogy megcsaltak, hazudtak, az orromnál fogva vezettek. J. a levélben megadta a telefonszámát is, hogy ha beszélni szeretnék vele, hívjam fel. Órákig ültem a Medison teraszán. A megbolondulás határán. Nem értettem semmit, csak fájt, mart, égetett, ami történt.
- Ha lúd, legyen kövér- gondoltam és tárcsázni kezdtem J. számát.
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése