Megjegyzéses 5

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

Úton vagyok. Ez az út rögös, tele van kisebb-nagyobb gödrökkel, pocsolyákkal. Néha szakad az eső és bele-belelépek egy-egy lyukba, de ha süt a nap, néhány úthibát már észre veszek és kikerülöm. Vannak kemény hegyi szakaszok, előfordul, hogy nagyon elfáradok vagy elfogy a vizem, de számomra egyetlen irány létezik: az előre. Még csak nagyon rövidke táv megtételére vagyok képes, de nem teszem le a hátizsákomat, nem foglalkozom az időjárással, nem hallgatok az út mellett aggódók kiáltásaira, nem fordulok hátra, ha valaki visszahív, megyek tovább az utamon. Most még kicsit félek attól, mi lesz, ha vége lesz ennek a nagy útnak. Mert most még nem vagyok kész arra, hogy megérkezzem. De bízom benne, hogy eljön az az idő, amikor a nagy útnak vége lesz és csak a járdán kell tovább folytatnom. És bízom abban is, hogy lesz hozzá elég erőm.

Mielőtt elmentem anyuékhoz, egy több napos tortúrán mentem keresztül. Tudtam, hogy menni kellene, de féltem. Féltem attól, hogy mami megint kritizálni fogja az étkezésemet és nem tudom majd, hogyan védekezzem. Féltem, hogy anyu arról fog kérdezni, hogy vagyok és én nem tudok majd neki semmi megnyugtatót mondani. Féltem attól, hogy átjön keresztapám és én csak ott ülök kukán, gombóccal a torkomban, összeszorult gyomorral és nem tudok megszólalni. Még az utazás előtt pár nappal volt egy pszicho ülés. Szóba került ez a félelmem is. A doktornő összecsapta a kezeit, mosolygott.

"Tímea, maga egy értelmes, felnőtt nő. Miért megy bele játszmákba? Tudja, mi a megoldás? Rövidre zárni."

És néhány szituációs gyakorlattal megmutatta, mit jelent ez. Sőt egy technikát is tanított, amivel a "Jaj, mi lesz, ha..." kezdetű félelmeim egy részét nagyon jól tudom kezelni.

Mami persze kapásból azzal kezdte:

"Reggeliztél?"

Én pedig válaszoltam:

"Még nem, nem vagyok éhes."

Ő folytatta, én viszont nem. Rövidre zártam.

Anyu természetesen megkérdezte, hogy vagyok. Én pedig őszintén elmondtam neki. Megnyugtattam? Nem hiszem. De azt sem, hogy ez lenne a dolgom. Tudom, hogy úgy szeret, ahogy vagyok. Tudom, hogy aggódik, de azt is tudom, hogy bízik bennem.

Persze átjött keresztapám. Pár szót beszélgettünk. Megevett? Nem.

De ennyi egy napra nekem elég is volt. Amikor anyu megkért, menjünk fel kicsit keresztanyámhoz, mert régen találkoztunk és biztosan örülne nekem, nemet mondtam. De úgy, mintha bárány volnék, akit farkasok közé akarnak engedni.

(...)

Facebook oldal: Boszorkánykonyha