(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(9. rész itt)
Ekkor még fogalmam sem volt róla, milyen szinten becsapom önmagamat. Még nem tudtam, hogy mennyire fájni fog, amikor a lelki tükör elé állok, Dr S. segít lehúzni róla a halvány rózsaszín, áttetsző tüll-fátyolt és szembe találkozom igazi önmagammal. Ekkor még "csak" hónapok után sem tudtam eldönteni, visszaengedjem-e G-t az életembe és gyakorlatilag azt vártam volna a doktornőtől, hogy ő majd megmondja nekem a tutit. De csak annyit mondott: társfüggő vagyok.
Már a legelső találkozásunkkor tudtam: mostantól a lehető legőszintébb leszek magammal és vele is. Megkeresem a lelkem féltve őrzött kulcsát és a kezébe adom. Akkor is, ha ez nagyon fáj, ha éget, ha mar, ha szétcincál, akkor is, ha molekulányi darabokra szed, ha egy időre lakatlan szigetre dob, akkor is, ha bele kell haljak, hogy aztán újjászülethessek. Megmondta: dönteni nem fog helyettem. Semmiben. Azt nekem kell megtennem, a saját érdekemben minél hamarabb. És hogy ne gondoljam, hogy maga a döntés vagy annak a kimondása a nehéz, legyen szó bármiről is. Hanem majd ami utána jön. Bebábozódott lepke vagyok, akinek egyedül kell kitörnöm a bábomból. Ha valaki egy szikével segítene, nem mennék végig azokon az állomásokon, amik szükségesek ahhoz, hogy erős kifejlett lepke legyek.
Az első találkozás után az agyamban rajzottak a gondolatok, próbáltam őket kikapcsolni. Októbert írtunk, kellemesen langyos volt a levegő. Nem mentem rögtön haza. Vettem egy kis csomag sós mogyit és egy kis üveges zéró kólát (jó ketoshoz illően ugye...), leültem egy asztalhoz és falatoztam. Igyekeztem magam kirángatni ebből a -nem is tudom, mióta tartó- "semleges", "nihil" állapotból, de nem jött össze. Csak ültem ott, néztem az embereket és arra gondoltam, hogy remélem: el fog jönni az idő, amikor megint tudok majd sírni, szomorúnak lenni, nevetni, örülni tiszta szívből.
Dr S. szerint a legégetőbb első feladat az alvásom rendbetétele volt. Ekkor már harmadik hónapja napi 1-3 órákat aludtam csak, zombiként teltek a mindennapok. Már iszonyatosan nehezemre esett koncentrálni, a legapróbb dologra is odafigyelni. Nem tudtam biztonságosan autót vezetni, mert menet közben nem jutott eszembe, melyik a gáz pedál, vagy hogy milyen sebességben van a kocsi és hova kellene kapcsolni. Össze-vissza vagdostam magam a konyhában, leejtettem, eltörtem, bevertem, ráütöttem...Egyetlen dolgot sem voltam képes megjegyezni. Mindent fel kellett írnom, aztán nem találtam, hova írtam... De emiatt nem voltam se mérges, se dühös, se szomorú, viszont nevetni sem tudtam magamon. Nevetni? A mosoly sem ment... Az agyammal tudtam, mikor milyen a hangulatom, de a szívemmel, a testemmel nem éreztem semmit. Dr S. szerint az óriás fokú alváshiány miatt volt ez a "neutrál" élet-nem-érzésem. Hogy a rengeteg stressz, a rengeteg megváltozott élethelyzet és a nagyon elégtelen regenerálódás teljesen kimerítette a kapacitásomat. Meséltem neki, hogy volt egy alvásterápiám, ami tökéletesen működött. Kaptam három hetet, hogy egy újat végigcsináljak...
Telve a nagy semmivel vezettem haza. Ekkor még azt hittem, egy pszichológussal történő megbeszélés gyógyír lehet. Egy beszélgetés, mint egy pirula, csodát művel majd. Összetörten, szomorúan, mosoly nélkül mentem és majd nyugodtan, minden megoldást ismerve, fogpaszta vigyorral megyek. Csodát vártam, de a csoda elmaradt.
Fa voltam. Egy szomorú fűz, ami kopáran, lombtalanul, árván áll az októberi viharban. Ágaimat lengette az őszi szél, gyökereim körül a sok esőtől felázott és meglazult a talaj, egy utolsó kis föld darab tartott még meg. Habár semmit nem éreztem, tudtam, hogy támasztékot kaptam. Dr S. leszúrt a törzsem mellé egy botot és körülhurkolt minket egy madzaggal. Ez volt az utolsó esélyem.
(...)
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése