Megjegyzéses 3

(1. rész itt)
(2. rész itt)

Szükségem van az írásra. Mert általa kicsit talán bebizonyíthatom magamnak, hogy élek, hogy ennek az életnek igenis van valami értelme, és ahogy más például a tévézésre szán időt, én az írásra, mert kell egy elfoglaltság, valami, amit én is tudok, amire képes vagyok, ami talán minimálisan rámutathat, hogy bennem is van érték, legalább egy apróság, amibe kapaszkodhatok, amire építkezhetek.

Még Ausztriában történt, hogy az egyik üzletben felfedeztem fonalakat. Különböző színűek és vastagságúak voltak, meglehetősen kedvező áron. Mivel alapból képes vagyok a fogamhoz verni a garast, megnéztem csak és fájó szívvel vittem az E. által kért dolgokat a kasszához. Egész este azon agyaltam, hogy mégis jó lenne, ha lenne fonalam, horgolótű van nálam, amíg várom, hogy E. befejezze az étkezést vagy amíg ő olvasgat, én elfoglalhatnám magam, létrehozhatnék valami újat, hasznosat, közben pedig kikapcsolhatnám a fejemben a gondolatok (félelmek, önostorozások...) folyamatos, szűnni nem akaró áramlását. Másnap vittem a boltba a saját pénztárcámat is és vettem két gombolyag fekete fonalat. És elkezdtem horgolni.

A horgolást konkrétan sosem tanultam. Nem tudom a minták neveit sem, viszont csinálni igen. Irtó gyors tempóban. Nem értek hozzá, hány deka fonal kell egy ruhadarabhoz vagy hogy hány szemmel kell elkezdeni. Eldöntöm: sapka lesz. Felveszem az első szemet és onnantól a kezeim maguktól dolgoznak. Az első szemben látom a kész "művet". Közben pedig a gondolataim lelassulnak, majd kikapcsol az agyam, nem létezik más, csak a horgolás és én. Olyasmi érzés, mint az autóvezetés, amit szintén imádok.

Öt nap alatt meghorgoltam nyolc sapkát és egy pulóver hátát. Szinte abba sem tudtam hagyni. Este, lefekvés előtt, reggel, felkelés után fogtam a tűt és dolgoztam. Hasonló ahhoz, amikor az ember elkezd szotyizni és nem tudja abbahagyni. Sok technikát kipróbáltam az elmém lecsendesítésére, de nem hittem volna, hogy éppen a horgolás lesz az, ami közben sikerül parkoló pályára tennem a gondolataimat.

Horgolás közben megszűnik a tér és az idő. Észlelem a környezetemet: hallom a hangokat, látok dolgokat, sőt képes vagyok megosztani a figyelmemet és közben beszélgetni, de ha csend van és úgy igazán horgolok, akkor ahogy nőnek a sorok, én úgy merülök egyre beljebb és beljebb a munkába, de mivel az ujjaim, a kezeim képesek "maguktól" horgolni, sikerül az elmém csendjébe is egyre mélyebben belemerülnöm. Egészen addig, amíg eljön az az idő, amikor az egyre távolabbról hallott külvilág egyszer csak elcsendesedik, csend van bennem is, és valahogy ebből a belső csendből látom csak a kezeimet, a fonalat, ahogy tekeredik-csavarodik, ahogy alakulnak a szemek minta formájában a horgolótűre. Nem egyszer fordult elő, hogy ebben az állapotban tovább horgoltam, mint kellett volna, így hosszabb lett a sapka jó néhány sorral, amit aztán visszabontottam.

Kötni gyerekkoromban tanultam anyutól és mamitól. Magával a kötéssel nincs is gondom. Lassan, de biztosan megy. Viszont a kezdő sort sosem tudtam felvenni. Amikor legutóbb anyuéknál jártam, bármennyire is legszívesebben begubóztam volna a szobába, megkértem mamit, tanítsa meg. Nagyon bonyolult volt az elején, sok időbe telt, de megtanultam.

(...)