(2. rész itt)
(3. rész itt)
Kötni gyerekkoromban tanultam anyutól és mamitól. Magával a kötéssel nincs is gondom. Lassan, de biztosan megy. Viszont a kezdő sort sosem tudtam felvenni. Amikor legutóbb anyuéknál jártam, bármennyire is legszívesebben begubóztam volna a szobába, megkértem mamit, tanítsa meg. Nagyon bonyolult volt az elején, sok időbe telt, de megtanultam.
Hirtelen mindent egyszerre akartam. Megtanulni mindazt, amit eddig nem tudtam, kapásból csavart mintás pulóvert kötni, eszméletlen étel kreációkat készíteni, mindig tisztán tartani a lakást, nem a nappaliban a földön gyűjteni a mosnivalót, nem a konyhaasztalon felhalmozni a füzeteimet és minden mást, mindent rögtön a helyére tenni. Szerettem volna, ha minden nap csillog a kocsim, ha mindent előre megtervezek és haladok is a megvalósítással. Igyekeztem megnyugtatóan viselkedni, hogy ne aggódjon értem a családom, szerettem volna mindenhol időben ott lenni... Aztán rájöttem: ezek leginkább "anyagi", fizikális dolgok. Tárgyak. Csupa olyan dolog, ami gyakorlatilag nem is olyan fontos. Mert ha ezek nincsenek, attól még az élet megy tovább. És arra is rájöttem: így megint csak megfelelni akarok. És megint csak attól menekülök, amitől eddig is: önmagamtól.
Tudnom kell, mit akarok. Tudnom kell, mi az, amit szeretnék. Tudnom kell, hogyan szeretnék élni. Nem azzal kell foglalkoznom, mások mit akarnak. Vagy hogy mások mit szeretnének velem kapcsolatban. Nem azt kell néznem, mások hogyan szeretnék látni az életemet. Hogy szerintük mi a jó nekem vagy mi a helyes. Nincs olyan, hogy helyes. Olyan van, ami nekem megfelel. Ami nekem jó. Ahogy én élni szeretném az életemet.
Semmi sem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Ha csak nem tesszük azzá. Akármilyen elcsépelt kifejezés is, a dolgok tényleg fejben dőlnek el. Tényleg csak egy döntés kell ahhoz, hogy megválaszoljuk a kérdéseinket. Az élet sorra szállítja a feladatokat. Ha nem vesszük észre ezeket, jönnek a pofonok. Ha ezekből sem tanulunk, jön a kiütés az élet részéről. Ezt először hatalmas sorscsapásként érzékeljük, mert kellemetlen, mert szorít, mert elviselhetetlenül fáj. Csak amikor felfogtuk, hogy mindez a saját érdekünkben történt, akkor jön el az a pont, amikor eldönthetjük: lehetőségként értékeljük vagy tragédiaként. Ha tragédiának érezzük, belefeledkezhetünk, megállapíthatjuk, hogy igen: az élet kegyetlen és időnk végezetéig így kell élnünk, ezt kaptuk, ezt érdemeljük, ez a sorsunk. Vagy felfedezhetjük, mekkora segítő kéz nyúlt felénk. És itt jön el az a pont, amikor kezünkben a döntés: úgy szeretnék élni, mint eddig, avagy azt mondjuk: akkor én most elindulok egy másik irányba.
Bennem az utóbbi fél évben sok minden megváltozott. A régebbi figyelmeztető jeleket nem akartam észrevenni, akkor sem, amikor már nem éreztem jól magam a bőrömben. Kényelmesebb volt ücsörögnöm a jó meleg posványban és elhitetnem magammal, hogy nem is olyan büdös. Aztán jöttek sorra a pofonok. Egyik jobban fájt mint a másik, de nekem még mindig egyszerűbb volt tűrnöm ezeket, mint kilépnem az elmém által kreált látszat-valóságból. Csak akkor tértem észre, amikor rájöttem: a fejemet már ellepte az ingovány és én még akkor is hazudtam magamnak, még akkor sem voltam őszinte magammal. Egyetlenegy utolsó lélegzetvételem maradt, ekkor döntenem kellett: megfulladok vagy élek. És az élet mellett döntöttem. Ezzel az egyetlen döntéssel hirtelen megláttam a múltamat. Láttam, hogy az a sok rossz, ami történt, nem büntetés volt, hanem segítség. A hazugságok, a megcsalások, a többi történés: ezeknek semmi köze a másik emberhez, senki más nem hibás, csakis én. Mert volt választásom, de én hagytam, hogy mindezek megtörténjenek. Semmi nem ellenem irányult, hanem mind-mind értem történt. Lehetőséget kaptam, nem sorscsapást.
A legtöbb dolog az utóbbi egy-két hétben tisztult le bennem. Ahogy elhúztam a lelkem elől a rózsaszín, ideológiákból, mesékből, irreális álmokból szőtt leplet, mintha egy lélek-röntgen gépet kaptam volna. Tisztán látom a felvételein magamat. És nem mindig tisztán, de látok másokat is. Igazi valójukban. Látom, ki valódi és látom, ki az, aki a lelke elé húzta a maga által kreált leplet. Aki még önmagával sem őszinte, akinek kényelmesebb megfelelni, álruhában élni, mint felvállalnia önmagát, aki pontosan ugyanolyan, mint amilyen én voltam. Sokan fuldokolnak a saját posványukban, sokan kerültek saját gondolataik, az életről való elgondolásaik csapdájába. És a legtöbben észre sem veszik. Álmokat szőnek egy jobb világról, egy szebbről, amiben minden jó és könnyű, ahol majd minden más lesz, de ezek az álmok legtöbbször teljesen elrugaszkodottak, semmi közük a valósághoz. Elvesznek a feltételekhez kötött boldogság illúziójában, a "majd, ha..." kellemes vattacukor ízében, miközben becsukják lelki szemeiket, ha a múlt kerül szóba, vagy ha önvalójukról van szó.
Úton vagyok. Ez az út rögös, tele van kisebb-nagyobb gödrökkel, pocsolyákkal. Néha szakad az eső és bele-belelépek egy-egy lyukba, de ha süt a nap, néhány úthibát már észre veszek és kikerülöm. Vannak kemény hegyi szakaszok, előfordul, hogy nagyon elfáradok vagy elfogy a vizem, de számomra egyetlen irány létezik: az előre. Még csak nagyon rövidke táv megtételére vagyok képes, de nem teszem le a hátizsákomat, nem foglalkozom az időjárással, nem hallgatok az út mellett aggódók kiáltásaira, nem fordulok hátra, ha valaki visszahív, megyek tovább az utamon. Most még kicsit félek attól, mi lesz, ha vége lesz ennek a nagy útnak. Mert most még nem vagyok kész arra, hogy megérkezzem. De bízom benne, hogy eljön az az idő, amikor a nagy útnak vége lesz és csak a járdán kell tovább folytatnom. És bízom abban is, hogy lesz hozzá elég erőm.
(...)
Kötni gyerekkoromban tanultam anyutól és mamitól. Magával a kötéssel nincs is gondom. Lassan, de biztosan megy. Viszont a kezdő sort sosem tudtam felvenni. Amikor legutóbb anyuéknál jártam, bármennyire is legszívesebben begubóztam volna a szobába, megkértem mamit, tanítsa meg. Nagyon bonyolult volt az elején, sok időbe telt, de megtanultam.
Hirtelen mindent egyszerre akartam. Megtanulni mindazt, amit eddig nem tudtam, kapásból csavart mintás pulóvert kötni, eszméletlen étel kreációkat készíteni, mindig tisztán tartani a lakást, nem a nappaliban a földön gyűjteni a mosnivalót, nem a konyhaasztalon felhalmozni a füzeteimet és minden mást, mindent rögtön a helyére tenni. Szerettem volna, ha minden nap csillog a kocsim, ha mindent előre megtervezek és haladok is a megvalósítással. Igyekeztem megnyugtatóan viselkedni, hogy ne aggódjon értem a családom, szerettem volna mindenhol időben ott lenni... Aztán rájöttem: ezek leginkább "anyagi", fizikális dolgok. Tárgyak. Csupa olyan dolog, ami gyakorlatilag nem is olyan fontos. Mert ha ezek nincsenek, attól még az élet megy tovább. És arra is rájöttem: így megint csak megfelelni akarok. És megint csak attól menekülök, amitől eddig is: önmagamtól.
Tudnom kell, mit akarok. Tudnom kell, mi az, amit szeretnék. Tudnom kell, hogyan szeretnék élni. Nem azzal kell foglalkoznom, mások mit akarnak. Vagy hogy mások mit szeretnének velem kapcsolatban. Nem azt kell néznem, mások hogyan szeretnék látni az életemet. Hogy szerintük mi a jó nekem vagy mi a helyes. Nincs olyan, hogy helyes. Olyan van, ami nekem megfelel. Ami nekem jó. Ahogy én élni szeretném az életemet.
Semmi sem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Ha csak nem tesszük azzá. Akármilyen elcsépelt kifejezés is, a dolgok tényleg fejben dőlnek el. Tényleg csak egy döntés kell ahhoz, hogy megválaszoljuk a kérdéseinket. Az élet sorra szállítja a feladatokat. Ha nem vesszük észre ezeket, jönnek a pofonok. Ha ezekből sem tanulunk, jön a kiütés az élet részéről. Ezt először hatalmas sorscsapásként érzékeljük, mert kellemetlen, mert szorít, mert elviselhetetlenül fáj. Csak amikor felfogtuk, hogy mindez a saját érdekünkben történt, akkor jön el az a pont, amikor eldönthetjük: lehetőségként értékeljük vagy tragédiaként. Ha tragédiának érezzük, belefeledkezhetünk, megállapíthatjuk, hogy igen: az élet kegyetlen és időnk végezetéig így kell élnünk, ezt kaptuk, ezt érdemeljük, ez a sorsunk. Vagy felfedezhetjük, mekkora segítő kéz nyúlt felénk. És itt jön el az a pont, amikor kezünkben a döntés: úgy szeretnék élni, mint eddig, avagy azt mondjuk: akkor én most elindulok egy másik irányba.
Bennem az utóbbi fél évben sok minden megváltozott. A régebbi figyelmeztető jeleket nem akartam észrevenni, akkor sem, amikor már nem éreztem jól magam a bőrömben. Kényelmesebb volt ücsörögnöm a jó meleg posványban és elhitetnem magammal, hogy nem is olyan büdös. Aztán jöttek sorra a pofonok. Egyik jobban fájt mint a másik, de nekem még mindig egyszerűbb volt tűrnöm ezeket, mint kilépnem az elmém által kreált látszat-valóságból. Csak akkor tértem észre, amikor rájöttem: a fejemet már ellepte az ingovány és én még akkor is hazudtam magamnak, még akkor sem voltam őszinte magammal. Egyetlenegy utolsó lélegzetvételem maradt, ekkor döntenem kellett: megfulladok vagy élek. És az élet mellett döntöttem. Ezzel az egyetlen döntéssel hirtelen megláttam a múltamat. Láttam, hogy az a sok rossz, ami történt, nem büntetés volt, hanem segítség. A hazugságok, a megcsalások, a többi történés: ezeknek semmi köze a másik emberhez, senki más nem hibás, csakis én. Mert volt választásom, de én hagytam, hogy mindezek megtörténjenek. Semmi nem ellenem irányult, hanem mind-mind értem történt. Lehetőséget kaptam, nem sorscsapást.
A legtöbb dolog az utóbbi egy-két hétben tisztult le bennem. Ahogy elhúztam a lelkem elől a rózsaszín, ideológiákból, mesékből, irreális álmokból szőtt leplet, mintha egy lélek-röntgen gépet kaptam volna. Tisztán látom a felvételein magamat. És nem mindig tisztán, de látok másokat is. Igazi valójukban. Látom, ki valódi és látom, ki az, aki a lelke elé húzta a maga által kreált leplet. Aki még önmagával sem őszinte, akinek kényelmesebb megfelelni, álruhában élni, mint felvállalnia önmagát, aki pontosan ugyanolyan, mint amilyen én voltam. Sokan fuldokolnak a saját posványukban, sokan kerültek saját gondolataik, az életről való elgondolásaik csapdájába. És a legtöbben észre sem veszik. Álmokat szőnek egy jobb világról, egy szebbről, amiben minden jó és könnyű, ahol majd minden más lesz, de ezek az álmok legtöbbször teljesen elrugaszkodottak, semmi közük a valósághoz. Elvesznek a feltételekhez kötött boldogság illúziójában, a "majd, ha..." kellemes vattacukor ízében, miközben becsukják lelki szemeiket, ha a múlt kerül szóba, vagy ha önvalójukról van szó.
Úton vagyok. Ez az út rögös, tele van kisebb-nagyobb gödrökkel, pocsolyákkal. Néha szakad az eső és bele-belelépek egy-egy lyukba, de ha süt a nap, néhány úthibát már észre veszek és kikerülöm. Vannak kemény hegyi szakaszok, előfordul, hogy nagyon elfáradok vagy elfogy a vizem, de számomra egyetlen irány létezik: az előre. Még csak nagyon rövidke táv megtételére vagyok képes, de nem teszem le a hátizsákomat, nem foglalkozom az időjárással, nem hallgatok az út mellett aggódók kiáltásaira, nem fordulok hátra, ha valaki visszahív, megyek tovább az utamon. Most még kicsit félek attól, mi lesz, ha vége lesz ennek a nagy útnak. Mert most még nem vagyok kész arra, hogy megérkezzem. De bízom benne, hogy eljön az az idő, amikor a nagy útnak vége lesz és csak a járdán kell tovább folytatnom. És bízom abban is, hogy lesz hozzá elég erőm.
(...)
