Hétfő (Mo. 14/1.)

18-án, vasárnap, többszörös érzelmi érintettségű napom volt. 

Január 18. apu születésnapja, aznap lett volna 69 éves. Apu imádta a mogyorós csokit és imádta a szaloncukrot. Karácsonykor a tervezett mennyiség dupláját kellett venni szaloncukiból, mert nálunk hagyomány volt, hogy egyet a fára teszünk, egyet megeszünk. Mivel Ausztriában voltam, így nem tudtam kimenni a tamási temetőbe, de mivel E. karácsonyfája még díszítve áll, kinéztem rajta egy szaloncukrot és gondolatban letettem apu sírjára. 

Január 18. a kinti két hetes etapom utolsó munkanapja is volt egyben. Amikor este végeztem, felmentem a szobába, szó szerint tapsikoltam örömömben, hogy lejárt, hogy vége. Nem azért, mintha olyan szörnyű lenne a munkám, hanem mert fáradt voltam és már nagyon vártam a két hetes szabadságot, hogy akkor és oda mehetek, amikor és ahova csak szeretnék, vár otthon az én kis Miss Mitsum és néhány ember, akik szeretnek; nem kell időre felkelnem, nem kell bejelentenem, ha wc-re megyek (...). Úgy örültem, hogy teljesen felturbózódtam, így nem is tudtam elaludni, most kivételesen a pozitív érzelmi töltés miatt.

Hétfőn korán ébredtem. Csak felültem az ágyban és azonnal kinéztem az ablakon: oké, köd van, de nincs csapadék, nem csillog az út, tehát nem csúszik, elvileg a busz a terv szerint jöhet értem. Nagy örömömben letusoltam, felöltöztem, bepakoltam a még kint lévő apróságokat, aztán hamar nyolc óra lett, mennem kellett le (amíg nem ér oda a váltóm, ugyanúgy el kell látnom E-t mint más napokon).

R: sonkás sajtos rántotta, pici kávé.

10-re ért oda a váltóm, elbúcsúztam, aztán utazás haza.

E: a buszon: pár szem sós mandula (csak ennyim volt), sült szalonna, kis darab kolbász.

Az osztrák részen elő-előbukkant a nap. Aztán a határ után csak a köd. És ahogy változott az idő, úgy romlott a hangulatom is. Az alap állapotom és a fáradtság is belejátszhatott, de egyre rosszabbul éreztem magam. Az M0-nál már éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Benyomtam a fülhallgatót és zenét hallgattam a telefonomról. Az M6-on pedig elkezdtek folyni a könnyeim. Becsuktam a szemem, az ablak felé fordultam, és úgy szorítottam magam az ülésbe, mintha bele akarnék bújni, minta ha sikerülne teljesen belebújnom, akkor átléphetnék egy másik világba, mint Alíz a tükrön keresztül... Kicsinek, szerencsétlennek és totál értéktelennek éreztem magam. Úgy éreztem, soha többé nem vagyok képes megszólalni, és nem is akarok. Hogy a legjobb volna összezsugorodni, még, még és még, aztán láthatatlanná válni.

"... ez a baj ma a világgal: senki sem mondja ki, hogy valójában mit érez, inkább magunkban tartjuk. Szomorúak vagyunk, de nem sírunk; vidámak vagyunk, de nem táncolunk és nevetünk, sőt sokszor még csak el sem mosolyodunk. Mérgesek vagyunk, de nem üvöltünk; szeretünk valakit, de nem ölelünk. Miért? Mert valójában mind szégyenkezünk az érzéseink miatt és ez a baj ma a világgal..."

Hát most hagytam, hogy csorogjanak a könnyeim.

Otthon aztán kimondtam, amit érzek, akkor is, ha félreértés és kalamajka lett belőle. De szerintem mindent meg lehet beszélni, mindent lehet tisztázni, de ehhez az kell, hogy az ember kimondja, amit gondol, érez.

A buszos érzéseimre aztán kedden reagált az univerzum, ezt találtam:

Egy professzor felmutat egy 10.000 Ft-os bankjegyet az osztálynak, majd megkérdi a tanulókat: 

"Ki szeretné ezt a bankjegyet?" minden gyerek felemeli a kezét. 

Összegyűri a kezében a pénzt, majd újból felteszi a kérdést az osztálynak: 

"Továbbra is szeretnétek?" a kezek ismét az égbe emelkednek. 

Majd eldobja a gyűrött bankjegyet, ráugrik és eltapossa. 

Ezután újból megkérdi: 

"Még mindig akarjátok a pénzt?" a gyerekek újból jelentkeznek egytől egyig. 

A professzor ekkor így szól: 

" Kedves barátaim, ma tanultatok egy nagyon fontos leckét az élettől.

Habár ezt a 10.000 forintot összegyűrtem, rátapostam és eldobtam, ti továbbra is szeretnétek ha a tiétek lenne, mert a bankjegy értéke nem változott, még most is 10.000 forintot ér!

Sokszor az életben ellenkeznek veletek, emberek visszadobnak és elutasítanak titeket. Azt érzitek, hogy már nem ér semmit a létetek, de a ti ÉRTÉKETEK nem változik SOHA azoknak az embereknek, akik valóban szeretnek titeket.

Még akkor sem, amikor a legrosszabb passzban vagytok, az emberi ÉRTÉKEITEK, TOVÁBBRA IS UGYANANNYIT ÉRNEK."

SOHA NE KÉTELKEDJETEK magatokban, mindig ugyanannyit értek, sőt többet, de SOHA KEVESEBBET!"

V: két szelet sajt.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha