Csütörtök (Mo. 14/ 11.)

Edzés előtt: 1 tk kókuszzsír

Edzés: Asylum/Vertical plyo

Edzés után: 1 csokikrémes palacsinta

Ebéd: rántotta

Snack: -

Vacsora: -

Hatalmas fulladásrohamra ébredtem, zokogva. Azt álmodtam, hogy ott álltunk valahol együtt. Nem szóltunk, csak álltunk. Ha volt már fulladásos rohamod, tudod, hogy nem játék, levegőt kell szerezni, mindenáron. Ha ehhez jön egy heves zokogás, szinte esély sincs arra, hogy oxigént juttass a tüdődbe. És az istenért sem találtam a pipát. Eltartott egy darabig, de megoldottam. Amikor már rendesen tudtam lélegezni, a zokogás visszatért. Mintha rám ragasztották volna, mintha tőlem függetlenül történne, csak néztem, hogy ez most mi. Aztán abbamaradt. Majd újra kezdte. És ez így ment egész nap. Olyan dagadtak a szemhéjaim, hogy alig látok ki mögülük. És sajog a fejem (pedig az ivásra figyeltem, sok vizet ittam ma is). És nem megy az evés, egyszerűen nem megy. A mai "menüm" máskor egy reggeli... Ma meg az egész napi. Az edzés reggel jól ment. Közben egyszer megint jött a sírógörcs. Sírva ment az Asylum pár percig, aztán kifújtam az orromat és megparancsoltam az agyamnak, hogy akkor most belehúzni az edzésbe, de olyan keményen nyomni, hogy esélyem se legyen másra gondolni! Így is lett.

Képtelen voltam kimenni a lakásból. Délután volt már, amikor észrevettem, hogy még az edző cucc van rajtam. És hogy még le sem tusoltam. Meg hogy szó szerint disznóól a lakás. Így aztán elpakoltam, kitakarítottam, letusoltam. Átkerült a még G-nál lévő cuccom nagyon nagy része ide, az albérletbe, most megint költözős a lakás, tele a folyosó dobozokkal, zsákokkal... Nem írom le, mit gondolok a költözésről, pakolásról, dobozolásról, mert nem tudnék finoman fogalmazni. Azt se írom le, mi történt még ma este, mert egyszerűen nem bírom. 

Erről jut eszembe: tegnap még annyira dühös voltam (G-ra, magamra, mindenre), hogy legszívesebben névvel, címmel, telefonszámmal, fotóval írtam volna meg a történteket. Szerencsére nem tettem. Mert se bunkó nem vagyok, se rosszat nem akarok senkinek. Így is váltott ki épp elég kalamajkát.

A mai napból megint sokat tanultam. 

Z., köszönöm a könyvet, elolvastam, sokat segített!

Boszi sztori 2 (Értelem és érzelem)

Még soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Aki ennyire okos, intelligens, akinek ilyen fület simogató hangja van, aki ennyire szexi, akinek az arcán ennyi érdekes lyukacska és gödröcske van, akinek az illata a lelkem legbenső zugában is válaszra talál. Aki érti a humoromat, akinek értem a humorát, akivel az együtt töltött idő ennyire értékes. Aki a tenyerén hordoz, ha kettesben vagyunk, akivel minden egyes közös perc élmény. Akivel emlékezetesek a közös kirándulások, strandolások, napozások, nyaralások. Aki mindig mellettem állt, mindenben segített, támogatott, biztatott, erősített. Akivel a hétköznapok egyszerűbbek, könnyebbek voltak, akivel olyan volt, mintha mi a világ kezdetétől egymáshoz tartoztunk volna. Aki elfogad úgy, ahogy vagyok, aki ennyire szereti a családomat és akit ennyire szeret a családom. Mintha ez eleve elrendeltetett lett volna, mintha mindig is ismertük volna egymást. Akit imádtam és akit nagyon jó volt szeretni, akivel el tudtam volna képzelni az életemet, aki mellett szerettem volna megöregedni, mert annyira jó páros voltunk. Többször láttam magam előtt a képet, hogy öregen is együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét, nevetünk, felidézzük a régi emlékeket, képeket nézegetünk...

Az eszem csak annyit hajtogat: hazudott, megcsalt.

Valahol mélyen hiszem, tudom, hogy mindennek oka van. És azt is, hogy az emberek megváltozhatnak. Valahol mélyen hiszem, tudom, hogy minden pontosan akkor történik, amikor történnie kell. És hogy ha dolgunk van még egymással ebben az életben, akkor a sors elintézi, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz. Ha nem, akkor nem.