Csütörtök (Mo. 14/11.)

Délelőtt fotóztam a fát. Estére kiderült: ez a fa én vagyok. Vannak gyökereim, de nem látszanak. Nem tudni, épek-e. Körbe betonoztam magam, védekezésből, hogy eléldegélhessek a saját világomban. A fa körül és körülöttem is létezik az élet. De lehet, hogy észre sem veszem. Vagy máshogy látom. Nagyon máshogy.

Amióta járok pszichológushoz, ki-kikerült egy-egy szegélykő a sorból. Vele együtt sok föld is. Fájt. Minden alkalommal fogytak a kövek. Egyik a másik után. De mivel nagyon hozzá voltam szokva, hogy tartanak a szegélykövek, tart a föld, egyre jobban fájt. A mai megbeszélésen a doktornő lelapátolta rólam az összes földet. De még a legutolsó talajszemcsét is lesöpörte a gyökereimről. Most aztán végképp megszűnt számomra tér és idő, az a maradék, morzsányi kis biztonságérzetem is semmivé foszlott, már egyáltalán nem tudom, ki/mi voltam, hogy vagyok-e valaki/valami. Létezik egy test, létezik egy elme, de hogy ezek mik és van-e közük egymáshoz, sőt hogy mi közük hozzám...

Az eddigiek és a tesztek alapján elkészült a személyiség-elemzésem. A doktornő felolvasta és elmagyarázta. Egy horror sztorit hallottam, egy nőről szólt, akinek iszonyatosan sok elakadása van, ilyen-olyan gondolkodásbeli furcsaságai, akiről a két A/4-es oldalnyi elemzésben kettő, azaz kettő darab pozitívum derült ki (jó intellektus, jó verbális készség), az összes többi valami bibit takar, és ez a nő én vagyok...

Persze kaptam tanácsot, sőt konkrét feladatot is (és megint elutasítottam a gyógyszeres terápiát), mégis teljesen megsemmisülten jöttem ki a szobából. Kinyílt az ajtó és ki kellett menjek rajta, a semmibe. Le kellett üljek és meg kellett várjam, hogy elmúljon a kézremegésem és hogy elbírjanak a lábaim. Csak ültem, vártam és néztem ki a szétrobbanni készülő fejemből. Aztán elindultam a parkolóba. Nagyon apró, gömbölyű kis hangyának éreztem magam, ami kacskaringózva araszol csiga lassúsággal a hatalmas térben. Azt hittem, sosem érek az autóhoz, pedig nem állt messze. Beültem és ott ültem addig a sötétben, amíg meg nem nyugodtam, észhez nem tértem annyira, hogy vezetni tudjak. Ekkor láttam, hogy az előttem és mögöttem álló autó rendesen beszorított. De nem volt energiám azon agonizálni, hogy jutok ki. Megoldottam. Aztán hazafelé megint nem tudtam vezetni. Egyszerűen nem tudtam, mit kell csinálnom a sebességváltóval. Aztán nem jutott eszembe, melyik karon van a reflektor... De aztán hazaértem. Leparkoltam, leállítottam az autót, kivettem a kulcsot és ekkor kezdtem el sírni. És csak ültem ott, képtelen voltam megmozdulni...

Valahogy mindig éreztem, hogy nem stimmel velem valami. Ezért kezdtem el magam köré építeni a falaimat. Többszörös véd-vár-rendszer lett belőle, ami teljesen leválasztott a külvilágról. Eközben szépen kialakítottam a falakon belül a saját világomat. Miközben maradt egy rés, amin keresztül érintkeztem a kinti élettel. Nagyon sokáig nem láttam ezt a falat. Már főiskolás voltam, amikor észrevettem. De annyira megijesztett a dolog, hogy pakoltam még néhány sor téglát a falam tetejére.

Fiatal felnőtt voltam, amikor történtek olyan dolgok, amik azt mondatták velem: bontsd le a váradat, mert így nem lesz jó vége. De féltem és halogattam. Majd egyre több dolog történt, ami mind abba az irányba mutatott, hogy ha segítséget nem is kérek, de kezdjem el megoldani a zűrösnek tűnő dolgaimat. De továbbra is rettegtem, féltem a változástól, a fájdalomtól, a mástól, és továbbra is halogattam. A sok kisebb-nagyobb pofon után aztán jöttek az igazán csattanósak (halálesetek, megcsalás, kudarcosabbnál kudarcosabb kapcsolatok), itt már kénytelen voltam lépni. Elkezdtem olvasni a témá(k)ban és sok belső dolgomat meg is oldottam, de nagyon döcögősen ment. És még mindig a legfontosabbakat, a legégetőbbeket halogattam. 2014-ben aztán a Sors (Univerzum, Isten, Felsőbb hatalom...) akkorát csapott a fejemre júliusban, hogy a fal adta a másikat. Nem volt elég, jött szeptember 9. Ez után pedig eldöntöttem: elég volt. Ha meg kell lennie, hát legyen. Kihúzom a strucc fejemet a homokból és segítséget kérek. Bevállalom, hogy őszinte leszek magammal. Megfogadom, hogy mindent, de mindent teljesen őszintén elmondok a pszichológusnak. Hogy nincs több önbecsapás, nincs több önámítás, meg akarom tudni, ki vagyok, tudni akarom, miért lettem ilyen és meg akarom oldani az esetleges problémáimat.

Pontosan. De tudni azt, hogy fájni fog és mindezt átélni, megélni, megszenvedni, az két külön kategória. 

Minden félelem és fájdalom, amit eddig átéltem, eltörpül amellett, amit most átélek. Rettegek magamtól, félek minden egyes pszichos megbeszéléstől, de vállalom. Nincs rejtett titkom, sem önmagam, sem a pszichológus elől. Kifordítottam a lelkemet, lehet boncolgatni, vizsgálgatni, megfigyelni. Most. Még most. Amíg még van egy kis időm helyrehozni a dolgaimat. Amíg még érdemes. Mert amennyi időm van még ezen a földön, azt őszintén szeretném leélni. Nem a magam által kreált, nem létező álomvilágban. Lesznek döntéseim, amik meglepőek lesznek, olyanok is, amiket majd nem fognak érteni, nem akarnak elfogadni, de meg fogom tenni. Azért az emberért, aki ezeket a sorokat itt gépeli. Innen már nem hagyok kis kaput a visszaútnak. Innen már csak előre szabad menni.

R: -

Délelőtt: kis darab kolbász, marék kesu, 100g pörkölt-sós mandula

V: sült malac hús, paradicsom saláta, 1 szaloncukor

Facebook oldal: Boszorkánykonyha