Reggel öt óra.
Kinyitom a szemem.
Mosolygok.
Mert jól aludtam, eleget.
Szerencsés vagyok, mert megtehetem.
A reggeli rutinok végzése közben már rajtam van az edző ruha.
Mosolygok.
Mert futni megyek.
Imádok futni, kocogni, sétálni, kint lenni, szabadon.
Tévézhetnék, netezhetnék, lustálkodhatnék.
De futni megyek.
2.5 km kocogás után mosolygok.
Mert szerencsés vagyok: most azt tehetem, amit szeretek.
A kép tegnapi, a mai ugyanígy nézett ki, csak a krém kevesebb: a tegnapi dupla mennyiség teljesen eltelített, sok volt.
A szerdai kisebb, mint a szombati piac, de a kedvenc nénik-bácsik ilyenkor is ott vannak, és ha az ember időben megy, még kap tojást. És virágot.
Nekem minden egyes alkalommal élmény a piac. A kora reggeli fények csodásan megvilágítják a házi portékákat. Jó nézni, ahogy az árusok nyugodtan, mosolyogva rakosgatják a magukkal hozott dolgaikat, az idős nénik csokorba kötik a hajnalban, frissen leszedett, szebbnél szebb színekben pompázó virágokat.
Ez a hely egy kis oázis, ahol az ember szomjas lelke ihat egy kortyot a betokosodott szárazságban.
Itt mindig akad egy-két kedves szó, néhány mosoly.
Piac után még néhány helyre benéztem. Amik előtt ezerszer elmentem, pedig azt terveztem, hogy bemegyek, lett volna kérdésem. Hát most a régi Boszi, aki mindentől fél: az emberektől, a reakcióktól, attól, hogy meg kell szólalnia (...) nagyot nézett, mert mentem, beszéltem, kérdeztem és kaptam válaszokat. És senki nem evett meg, nem nevetett ki, és még csak el sem süllyedtem félelmemben. Talán el sem pirultam. Tudom, hogy másnak, akinek nincsenek önértékelési gondjai, vagy aki könnyen teremt kapcsolatokat, akinek jó kommunikációs készségei vannak, annak nevetségesnek tűnhet, amiket itt leírok. Nem vagyunk egyformák, nekem mindig óriási problémát és terhet jelentett, ha emberekhez kellett szólnom (kivéve a gyerekeket, velük rögtön és jól kijöttem). És ezért is óriási szó, hogy szembe merek menni a félelmeimmel, hogy elkezdtem megtenni azokat a dolgokat, amiktől eddig rettegtem. Határozottan jót tesz, változtat, érzem, tapasztalom.
Ebéd után sétálni indultam. Közben gondoltam egyet: tesztelek.
Alibi Cafe.
Itt már többször kávéztam, de akkor nem figyeltem a részletekre.
Szóval: a kiszolgálás oké, bár lassabb, mint máshol. Viszont kedves és pontos. A kávé nagyon erős. És drága.
A mosdó tökélestesen rendben.
(És közben arról olvasgattam, milyen hatása van a kávénak a szervezetre, a ketózisra...)
Mindezt rendesen megsóztam (himalája).
Rettenetesen kívánom a sósat. Szinte mindig mindent sózok. Talán azért van így, mert anno, amikor anyu terhes volt velem, sómentes diétán volt (szegényke), én meg most pótlom, ami akkor kimaradt :-)
Lesz még vele sok-sok-sok dolgom.
De ha lassan is, alakulok.
És ami biztos: nem adom fel.
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
Teljes mértékben megértem amit a kommunikációról irtál : mindig féltem megszólitani embereket - nem tudom miért, csak féltem... mostanában szoktam kezdeményezni én is - embereket hivok, majd megtorpanok, de nem mondom le (mint tettem volna esetleg korábban) és az eredmény egy remek, igazi, csajos nap! érdekes, hogy nekem is most kezd alakulni, igy 40 körül - és önuralom kell hozzá, de meg lehet csinálni. Kitartást :-)
VálaszTörlésNohát! Én tényleg azt hittem, hogy ezzel a problémával nagyon egyedül vagyok... Én is tudatosan megyek bele olyan helyzetekbe, hogy találkozzak emberekkel, újakkal, régiekkel is. Egyelőre ez még számomra egy "feladat" és izgulok, de tudom, hogy gyakorlással majd könnyebb lesz. És megérteni tutira csak az tudja, aki maga is átélte ezt. Mint te is :) És igen, sokat olvasok arról, hogy 40 körül a nők lelkében-fejében változások indulnak el. Mi már két péda vagyunk erre :) Minden egyre csak jobb lesz :) Köszönöm, és kitartást neked is! :)
Törlés