Rendhagyó (26.) hónapforduló: sok minden

26 hónap alatt sok minden történt. 26 hónapja sok mindent máshogy láttam. 26 hónap és 40 év alatt sok mindent nagyon rosszul csináltam. Mindemellett néhány dolgot jól.

Ami életem talán legnagyobb középpontja volt: a fogyásom. Elértem az álomsúlyomat, megtaláltam a nekem megfelelő táplálkozást, de elkövettem egy nagy hibát. Azt hittem, ha mindez megvalósul, akkor minden más problémám is megoldódik és boldog ember leszek. Azt hittem, így majd jobban fognak szeretni, különlegesebb leszek. A nagy francokat. Boldog vagyok és nagyon büszke magamra, hogy a kinézetemben mindezt elértem. Határozottan jobban érzem magam így, egészségesebben, fiatalosabban, túlsúly nélkül. De ez csak egy dolog. Ezen kívül semmin nem változtatott az a tény, hogy normális testalkatom lett.

Tudtam mindig, hogy valami nem stimmel velem. Mindig iszonyatosan zárkózott voltam, szégyenlős a saját anyám előtt, ha valamiről tudtam is, hogy simán képes vagyok rá, nem mertem belevágni, mert FÉLTEM. Magamtól, az emberek reakcióitól, hogy jaj, de mit szólnak majd?, jaj, ezt illik egyáltalán?, érdemes megpróbálni? - hiszen úgyis kudarcot vallok majd... Semmi más nem éltetett, csak hogy megfeleljek másoknak, hogy szeressenek. Miközben mufurc voltam és senkit nem engedtem közel magamhoz. Soha nem volt önbizalmam, mindig kevesebbnek tartottam magam másoknál. És mivel úgy gondoltam, én így nem vagyok jó, megpróbáltam azokra hasonlítani, akiket sokan szerettek. 

Telt-múlt az idő, mindezek a dolgok nem nagyon változtak, nagyon ügyesen sikerült elnyomnom magamban. Miközben kialakítottam magamról egy olyan képet, amiben el tudtam lavírozni a mindennapokban. De a félelmeim nem múltak el, sőt! Magamtól soha nem kezdtem volna el blogot sem írni, hónapok könyörgése és rábeszélése kellett, amire belevágtam. És lám, nem haltam bele, bele sem buktam, sőt!

Időközben megjelent Csernus: A Nő című könyve. Megvettem, elkezdtem olvasni. Laponként csaptam a fejemre: bakker, ez tényleg így van, ahogy írja!, basszus, hát ez rólam szól!, bacca meg, ez az ember honnan ismer engem?? Sikerült magamnak pontosan megfogalmaznom a gyenge pontjaimat, kerek perec tisztán láttam, mik azok a dolgok, amiket nap mint nap rosszul csinálok, vagy ami még rosszabb: mik azok a dolgok, amiket NEM csinálok. Egyértelműen kirajzolódott, hogy én eddig mindent, de mindent a szőnyeg alá söpörtem, hogy egyszerűbb volt nem venni tudomást a gondokról, hanem élni az én kis látszat-világomban. 

Elkezdtem hasonló témájú könyveket falni és elkezdtem felismerni, hogy ja, mintha felnőttnek tartanám magam!, ja, mintha nem ártana felelősséget vállalnom a tetteimért, önmagamért, az életemért. De a lelkesedés hamar lelohadt, megmaradt azon a szinten, hogy megtanultam megbocsátani múltbéli dolgokat, hogy sikerült feldolgoznom apu halálát. (Azért ez sem kis dolog.) De továbbra sem hallgattam a megérzéseimre, továbbra sem voltam képes az eszemmel dönteni, sőt továbbra sem döntöttem, hanem hagytam, hogy sodorjanak az események, hagytam, hogy mások döntsenek helyettem, hiszen ez mennyire kényelmes volt. Véletlenül sem mutattam volna ki az érzelmeimet és semmiképp nem voltam hajlandó őszinte lenni önmagammal. Gyakorlatilag - stílusosan Csernus szavaival élve - tovább ücsörögtem a meleg szarban és elhitettem magammal, hogy nem is olyan büdös.

Aztán ez a jó kis langyi fekália egyre többször lökött ki magából szaghullámokat. Egyre büdösebbeket. Néhánytól "csak" hányingerem lett, néhánytól hánytam is, de nem változtattam. Ücsörögtem tovább. Aztán jött egy-két olyan szag, amitől már sugárban hánytam. De még ekkor is megvártam valamiféle külső segítséget, és csak akkor döntöttem. És egy-két dologban változtattam is. De ekkor még mindig nem volt önbizalmam, hiába fogytam le, utána is ugyanolyan kövérnek láttam magam, mint azelőtt. Féltem mindenféle visszautasítástól, féltem az emberektől, féltem az alkatomhoz illő ruhát viselni, hiszen én úgysem vagyok jó, úgysem érek semmit. Sok pozitív véleményt kaptam, ezeket meg egyszerűen nem hittem el.

Csoda, hogy jojózott a súlyom? Csoda, hogy egyedül éltem egy albérlet óvó-védő biztonságában? Csoda, hogy egy se vele-se nélküle kapcsolatból ugráltam ki-be? Csoda, hogy elhanyagoltam a barátaimat? Csoda, hogy utáltam a munkám? Csoda, hogy szinte idegbeteg lettem?

Úgy látszik, az ember nem hajlandó tanulni a hibáiból, legalábbis én nem. Megvárom, amíg olyan helyzetbe kerülök, amiből nincs visszaút, vagy olyan dolgok történnek, amiket az élettől kapott pofonként szoktunk aposztrofálni.

2013-ban kezdődött a lavina. Végül is egy pozitív eseménnyel: annyira rosszul éreztem magam a munkahelyemen, hogy váltottam: Ausztriába mentem dolgozni. De hát jó magasról lehet ugye jó nagyot zuhanni...

2013 januárjától sok mindent megtanultam, sok minden rendeződött a fejemben, elsősorban a munkával kapcsolatban. De a magánéletem, a saját életem megmaradt a szőnyeg alá söprős jelenetnél. Gyülekeztek a felhők, egyre biztosabb megérzéseim voltak, de csak csapdostam a fejem a falhoz naponta, és habár egyre jobban fájt, a világ minden kincséért sem akartam őszinte lenni magamhoz, mert az ugye fáj, mert utána esetleg kemény ön-munka várt volna rám, mert akkor esetleg szembe kellett volna néznem a félelmeimmel, és én ezt nem akartam, sokkal jobb volt a langyi kaki.

Ám a sors (Isten, Univerzum, nevezhetjük bárminek) nagyon kegyes hozzám. Idén júniustól kaptam három akkora pofont, hogy nemcsak hogy megtántorodtam tőlük, hanem megsemmisültem. Sosem felejtem el azt a szombatot anyuéknál, amikor nem volt idő, nem volt tér, nem tudtam lélegezni, nem tudtam létezni, és hazafelé a kocsiban egy szempillantás alatt véget akartam vetni minden szenvedésnek, amikor is megálltam és a szakadó esőben az 56-os út szélén ordítottam, csak ordítottam... A sorstól olyan pofonokat kaptam, hogy a fal adta a másikat. Ezeket először csapásként érzékeltem, aztán mára felfogtam, hogy csupán jelek, hogy az égiek csak egy segítő kezet nyújtottak, még akkor is, ha kicsit nagyot szólt.

Életem bándzsi dzsámpingja jelenleg ott tart, hogy leugrottam, leértem a vízbe, és most ért ki a fejem a folyóból, sikerült először levegőt vennem. Még folyik a víz a hajamból, a ruhámból, érzem a kötél rándítását, de hamarosan jönnek és leoldják rólam a hevedereket. Hajlandó vagyok végre benézni a lelkem ablakán. Hajlandó vagyok kinyitni az ajtaját. Hajlandó vagyok bemenni ezen az ajtón, megnézni és leporolni minden régi tárgyat, történést, akkor is, ha törött, akkor is, ha annak idején bántott. Hajlandó vagyok őszintén leülni magammal, sorra venni a gondokat és TENNI a megváltoztatásukért. Nem én vagyok rossz ember, csupán van sok minden, amin változtatnom kell, a beidegződések rosszak, a hiedelmek. Szembe kell mennem a félelmeimmel, megtennem azokat a dolgokat, amiktől nagyon félek, mert tudom, hogy így fejlődhetek, tudom, hogy így növelhetem az önbizalmam. Tudnom kell, mit akarok, tudnom kell egyedül is dönteni és nem mindig másokra hagyatkozni. ÉLNEM kell a saját életemet, őszintén, fejlődve. Hogy aztán méltó társ lehessek, egy hozzám méltó, őszinte, tiszteleten alapuló kapcsolatban.

Negyven évig és a blog 26 hónapos történelme során is minden más fontosabb volt nekem önmagamnál. Elég ebből. Tudom, hogy nem fog menni holnapra, tudom, hogy nem leszek új ember karácsonykor, tudom, hogy nehéz lesz, hogy fájni fog, de nincs több elpocsékolni való időm. És ha nem megy egyedül, akkor fogok kérni segítséget. És azt is tudom: ha rendben leszek önmagammal, akkor minden más is könnyebb lesz, egyszerűbb. Nem könnyű, nem egyszerű, de könnyebb és egyszerűbb.