Reggeles, megjegyzéses

Tegnap este arról írtam, hogy egész nap azon járt az agyam, hogy mi történt egy hónapja.

Éjjel megint nem tudtam elaludni, így volt időm gondolkodni.

"Minden dolognak ideje van,
és ideje van minden akaratnak az ég alatt.
Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak.
Ideje van az ültetésnek, és ideje a kigyomlálásnak.
Ideje van a megölésnek, és a meggyógyításnak.
Ideje van a rombolásnak és az építésnek.
Ideje van a sírásnak és a nevetésnek.
Ideje van a jajgatásnak, és ideje az ugrándozásnak.
Ideje van a falak szétverésének és a kövek egybegyűjtésének.
Ideje van a keresésnek, ideje az elvesztésnek.
Ideje az aratásnak, és ideje a vetésnek.
Ideje van az elszaggatásnak, és ideje az összevarrásnak.
Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek.
Ideje van a hadakozásnak, és ideje a békességnek."
(Prédikátor Könyve)

Meghagyom mindennek a maga idejét. 
Nem fogok elmenekülni az érzelmeim elől.
Amit megtehetek, azt megteszem.

Hiába hadakozom a múlttal. Elmúlt. Bármi történt is, nem tudok rajta változtatni. Így lezárom.

Elég az önsajnálatból. Értelmetlen. 

Hiszek magamban. Fiatal vagyok, egészséges, erős, előttem az élet.

Hiszek abban, hogy emberek változhatnak. Kell hozzá akaraterő, de lehetséges.

Hiszek benne, hogy elfogadással, türelemmel, átlépve az önzésen és az önostorozáson megérthetem G-t. 

„Egyáltalán nem mindegy, milyen érzések vezetnek valakit a félrelépésig. Ha elhidegülésről van szó, akkor tiszta sor, hogy a szakítás a megoldás, de minden más esetben van visszaút. Fájdalmas, feltáró beszélgetéseken, ordítozásokon, csöndes vagy épp hangos zokogásokon, sok-sok ölelésen át találhatunk vissza egymáshoz. Mindehhez elfogadás, tolerancia és türelem szükséges. Ez egy olyan folyamat, ahol el kell engednünk a büszkeségünket, gyakorolnunk az őszinte megbocsátást, és belátónak kell lennünk. Közösen kell rájönnünk a probléma okára, és azt a gyökerénél fogva kigyomlálni. Ez egyfajta megújulás is, ami magával hozhatja a felszabadító boldogságot, azt, hogy két ember szerelme magasabb szintre lép azáltal, hogy még a legrosszabbat is túlélték, és együtt maradtak.” (Gyimesi Andrea)