Esti, megjegyzéses

Sokan olvassátok a Boszorkánykonyhát. És ahányan vagytok, annyiféle okból. Sokan például kizárólag a receptek miatt, és újabban sokan a ketogén étrendem miatt. Az "jutott az ötjetembe" (M., kis unokaöcsém után szabadon), azaz arra gondoltam, hogy nem untatom az étrendeseket a magánéletemmel, igyekszem külön választani a napi menüs-edzéses bejegyzést a többitől. Utalás, link azért lesz hozzá, hogy aki mégis beleolvasna, könnyen megtalálja.

Más:

Ezt tanulom. Megszeretni, szeretni magam. Nehéz kenyér: nagyon emlékszem, hogy már egészen kicsi gyerekként is mindig legszívesebben a föld alá bújtam volna, miközben majd' megvesztem a szeretetért, a figyelemért, hogy megmutathassam: én is érek valamit. Embertelen nagy lépés volt, hogy gimi után elmentem felvételizni a színművészetire. Bizony, kétszer is. Persze nem vettek fel, de legalább nem fogok életem végéig azon siránkozni, hogy meg se próbáltam.

Ahhoz, hogy szeretni tudjam önmagam, el kellett indulnom magam felé. Sok éve kezdődött már, mégis csak az elején tartok. 

Tegnap folyamatos "fejbe kólintásokat" kaptam. Hirtelen mindenkinek a napokban van a házassági évfordulója. Boldog családi képek. Pont mostanában van mindenki eljegyzése. A tévében minden film olyasmiről szól, amit én mostanában átélek. Aztán egy kép egy eljegyzésről: pont ilyen gyűrűm volt... Jöttek a hírek, a képek, és én csak néztem és valami fájó-szorító érzés jött a nyomában. Mintha hirtelen mindenki boldog lenne, csak én nem. Persze, hogy tegnap estére "kiborultam" és sírtam, szenvedtem hajnalig. 

Reggel, amint kinyitottam a szemem, folytatódott az érzés pontosan onnan, ahol tartottam elalvás előtt. Vagyis folytatódott volna. Csakhogy most nem akartam elhessegetni egyetlen gondolatot, egyetlen képet, egyetlen érzést sem. Egyenként megszólítottam őket. "Szomorúság, gyere!", "Fájdalom, üdv, itt vagyok!"... Meghívtam, vendégül láttam őket, nem harcoltam ellenük. És egy idő után csillapodott a kegyetlen szívdobogás. 

Nem harcolhatok a gondolataim, az érzéseim, önmagam ellen. Be kell engednem mindent, átélni, megélni. Nem söpörhetem be őket az elmém egy fiókjába jól lelakatolva és eldobva a kulcsot, mert akkor ugyanezen a szinten tartom őket életben, örökös fenyegetésként, hogy mi lesz, ha egyszer kiszabadulnak. 

“Senki nem tisztul meg attól, hogy a sárban hempereg.” 

Láma Ole Nydahl

Ez az egyik kedvencem mostanában. Sőt a telefonomon a csengőhang is:

Nem vagyok hajlandó szomorkodni, szomorú zenét hallgatni, szomorú filmet nézni... Az élet nem erről kell, hogy szóljon! :)