Június 21-én tényleg megváltozott az életem. A konkrét dolog mellett, ami megtörtént és dolgozom azon, hogy újra sínre tegyem ezt az ügyet, egy csapásra rengeteg dolog megváltozott. Olyasmi érzés, mintha eddig egy jó vastag páncél lett volna a szívemen, a lelkemen, a testemen, és most hirtelen szétpattant és hangos csörömpöléssel levált volna. És mindez valahogy független attól, ami történt, mintha az csak egy nyitó szelep, egy kulcs lett volna a páncélhoz. Kényelmetlen, mert a sok-sok év alatt megszoktam a szorítását. Kellemetlen, mert teljesen pucérnak érzem magam. És ez az egész akkorát szólt, hogy ország-világ meghallotta. Komolyan mondom: azt hittem, szinte senki nem ismer. Hogy persze, sokan olvassák a blogot, de nekem is van sok olyan blog, amit elmentettem a kedvencek közé, és néha-néha beleolvasok, de egyáltalán nem rendszeresen. Úgy gondoltam: van pár ember, aki naponta követi a bejegyzéseimet, a többi kattintás recept, edzés, egyebek. De nagyon kellemesen "csalódtam". Ott kezdődött, hogy egy nap alatt költöztem és A. megengedte, hogy a tárolójába vigyem a cuccaimat. A június 21-ét követő kinti két hetem után nem volt hova hazajönnöm (maradhattam volna a közös lakásban, de nem bírtam). Az albérlet keresésben szinte fél Mohács a segítségemre volt. Írtak ismerősök, látásból ismerősök és olyanok, akikről nem is tudtam, hogy tudnak rólam. Nagyon sokan ajánlották fel, hogy amíg nem találok albérletet, lakhatom náluk. Volt emberke, aki azt mondta: ha minden kötél szakad, ő átadja nekem a lakását, addig ő visszamegy a szüleihez. Még nagy bánatomban is csak tátottam a számat. És jöttek a főbérlők, akik kiadták nekem ezt a szuper lakást. Nem ismertek, vad idegen voltam, nem is szándékoztak albérlőt idehozni, mégis meghallgattak és itt lakhatom. Persze ebben is segített egy ismerős.
Rengetegen írtak, telefonáltak, biztosítottak a támogatásukról. Ismerősök, ismeretlenek, régi osztálytársak, akikkel ezer éve nem találkoztunk.
És rengeteg új ismerősöm lett.
És jönnek hozzám, felugranak csak egy laza fél órára, érdeklődnek, mesélnek.
És rengeteg meghívást kapok. Annyit, hogy fizikai képtelenség mindenhova elmennem.
És mindezek után még ma is ért meglepetés: egy olyan ember hívott fel, akivel csak az internetről ismerjük egymást, ott sem tartunk napi kapcsolatot. Fogyás, étkezés és ilyenek miatt. Épp a mosógép öblítő tartályát takarítottam, amikor hallottam, hogy valami prüttyög. Soha nem hallottam még ezt, de aztán láttam, hogy a telefonom jelez, hát egy messenger hívás volt. Zs. is mondott pár jó szót, és nagyon melengette a szívemet. Itt is köszönöm, és üzenem, hogy amint lesz elfogadható mosolygós kép rólam, megváltoztatom a profilképemet :-)
A reggeli futás után volt néhány elintéznivaló, aztán csinosan felöltöztem ( a képeken a Zs-s szerkó) és bevackoltam magam Zs-hoz. Még nem voltam náluk, így minden totál újdonságos volt. Meseszép a házuk, egy kis tüneményesen felújított parasztház, hattttalmas kert, csodaszép táj. És csak beszéltem, csak beszélt, nagyon sok mindenről szó volt. Kicsit szomorkodtunk is, de inkább nevettünk, kávéztunk, nagyon gyorsan telt az idő.
Szeretem hallgatni mások történeteit, szeretem, ha az életükről mesélnek, mert ilyenkor sokszor rádöbbenek, hogy milyen szerencsés vagyok. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és ez mélységesen igaz. Attól, hogy valaki nem mutatja, még vérezhet a szíve, történhettek tragédiák a családjában, lehet beteg, bármi.
Én gyakorlatilag soha nem jártam sehova. Család, Hőgyész, ritkán Pest, nagy ritkán Zsombó (ott lakik az egyik barátnőm), és itt pont. Pedig hívtak, vártak, de valamiért mindig mindent lemondtam. És hozzám, hozzánk se járt senki. M., a közös képviselő volt ott kétszer, anyu és a húgomék, G. szülei egyszer. És nem tudom, miért.
Azt hiszem, számomra most derült ki, hogy "az igazság odaát van". Hogy fogalmam nincs, ki vagyok, mennyit érek, hogy nem értem magamat, nem tudom, miért félek/féltem az emberektől, a találkozásoktól. Hiszen most kiderült: rengetegen szeretnek, kedvelnek. Akikkel csak kapcsolatba kerülök, mindannyian kedvesek, barátságosak, segítőkészek. Tudtam mindig, hogy az önbizalmam a béka hátsója alatt van, de hogy ennyire?!
Zs-val egyeztettünk egy következő időpontot. Halászlé főzésre. Ott leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése