2012-t írunk. Itt egy nagylány, aki elhatározta: most aztán egyszer s mindenkorra lefogy. Blogot is vezet róla: az edzésekről, az étkezésekről, boszorkányról és konyháról... És jól megy neki, nagyon jól halad. Aki csak a blogot olvassa, a blogról ismer, azt hiheti: milyen szerencsés vagyok, hiszen nekem megy, ráadásul jól megy. De a történet nem indult ilyen egyszerűen...
Huszonévesen (is) imádtam enni. Egyszerűen szeretem a hasamat, szeretem, ha tele van a pici poci. A családom akkori nagy örömére, mert hogy kaja volt bőven: reggeli, tízórai, ebédre leves, második sok körettel, aztán desszert, uzsonna és bőséges vacsora. És persze nasi. Kiskoromban is nasizhattam, édesanyám azért figyelt arra, hogy ez ne legyen mértéktelen. Hétvégenként a nagymamámnál gyűlt össze a rokonság, a bőséges ebéd mellé legalább egyfajta sütemény dukált, de inkább a kettő volt jellemző: krémes és kelt. Telt-múlt az idő, és elkezdtem hájasodni. Nem végtelenül, de folyamatosan és egyre inkább. Még az ágyam alatt is volt kaja, hogy ha éjjel felébredek, kicsit vigasztalódhassak egy kis befőttel és keksszel. Tutira olyan voltam, mint Micimackó. Csoda, hogy nem szorultam be valahova...
Soha nem voltam elégedett magammal, mindig meg akartam felelni mindenkinek, miközben önmagamnak sem tudtam megfelelni. Ha szomorú voltam, ha fáradt, ha izgultam valami miatt, nagyon jól jött egy-két falat. Voltam szotyi- és kólafüggő, nótórius csokizabáló, mert a problémáim önmagammal nem csökkentek.
Felnőttként is minden elől az evésbe menekültem. Csak egy falat csokit ettem, ha ideges voltam, pár perc múlva még egy falatot, aztán csak még egyet, 5 perc múlva felfaltam az egész táblával. És ha már ma így elszúrtam a nasit, akkor ezután már igazán nem volt gond 4-5 vajas-mézes kenyér. Dugig ettem magam, szó szerint rosszullétig, azzal a szlogennel, hogy ma már úgyis mindegy, majd holnaptól...
Aztán idén januárban komolyan elhatároztam, hogy életmódot váltok. Nem volt egyszerű, mert alig tudtam valamit az egészséges fogyásról, az egészséges és jó ételekről, az edzésről. Elkezdtem az Insanityt, és csinálgattam, aztán egyre jobban ment, de egy dekát sem fogytam, sőt még tán híztam is. Ja, mert jól becsaptam magam azzal, hogy a kis pár falat plusszt nem írtam be az étkezési naplóba, így azt hittem, olyan, mintha nem is ettem volna mellé. Pedig zugevő voltam. Senki nem látta, senki nem kérdezett rá, de magamnak rendesen hazudtam. Nem tudtam, mit, hogyan, mikor egyek, és elegem lett az egészből. Jött a bánatsüti, a bánat mézes kenyér, a bánat bármi. A lelkem addig nyugodt volt, amíg jó adag "boldogsághormont" kapott a kaján keresztül, aztán, amikor már rendesen tele volt a hasam, megint jött a na ma már mindegy, majd holnaptól. Ment ez jó egy hétig, amikor a tükörben megint megláttam a kövér csajt. Észbe kaptam, és csináltam tovább az edzést. De edzeni ugye fárasztó, és mellette a kaját sem tudtam még rendesen összehozni, 2-3 hét után újra jött a bánatzabálás. És ezt még egyszer így végigcsináltam, amikor is 1.5 hét dorbézolás után egyszerűen elhatároztam: nem lehet, hogy ennyire hülye vagyok. Mert így soha az életben nem leszek nem hájas. Akkor, ott, fejben eldöntöttem, hogy ha a falat kaparom is, akkor is betartom a kajatervet.
Ennek sok hónapja. Azóta volt, hogy lekváros kenyérre vágytam, és meg is ettem, de úgy, hogy leültem, és -2 perc alatt- átírtam az aznapi kajatervet úgy, hogy az a 2 lekváros kenyér beleférjen. És ezt nem nevezném bűnözésnek, egyszerűen ember vagyok, aki néha megkíván olyan kaját is, ami nem igazán "ildomos" a fogyási/zsírvesztési szakaszban. De már nem vagyok zugevő, nem eszem titokban, és nagyon hülye lennék, ha becsapnám éppen saját magamnak az önhazudozással.
Az elején még a mensi időszakában csodás kifogásokat gyártottam magamnak, hogy éppen miért nem edzek pár napig, de főként, hogy olyankor más a Hold állása, vizet tart vissza a szervezet, olyankor nagyon kívánom a szénhidrátot és az édességet, akkor a mérleg is többet mutat. Saját tapasztalatom szerint ez marhaság. Jó pár hónapja megfigyeltem, hogy a mérleg nem mutat azokon a napokon sem többet, amióta nem tartom evidenciának, hogy többet mutathat. Nincs semmiféle édességvágy vagy falási roham, mert megmondtam az agyamnak, hogy nem hiszek benne, hogy ilyenkor lehet többet, édesebbet (...) enni. Ha meg néha mégis van, megoldom: vagy erős vagyok, vagy jöhet az a kaja, ami nem kellene, viszont már nem bűnözésnek fogom fel. Az edzésben sem gátol, sőt, amióta tornázok, rövidebb lett a ciklus valamivel, kevesebb a vérveszteség, magyarul: sokkal természetesebben átvészelem az egészet mint előtte.
Igenis fejben dől el, hogy nem hagyja az ember, hogy az érzelmei irányítsák az evés terén. Ha valaki tudja magáról, hogy nem tud a nassolásban mértéket tartani, nem is szabad elkezdenie (én ezt a taktikát ügyesen alkalmazom), vagy igenis megálljt kell parancsolnia magának (ebben is rengeteget fejlődtem). De állítom: ha egy kajaterv úgy van összerakva, hogy értékes is legyen, de legyenek benne kedvenc kaják is, sokféle szín és íz, akkor nem jön olyan gyakran a vágy a zabálásra. De ha rághatnékom van, pucolok pár répát és elrágcsálom. Vagy eszek egy salátát. Vagy fél marék mogyorót... De mindig mondom: ne hidd el egyetlen szavamat sem. Hanem próbáld ki. Vagy keress másfajta lehetőséget a problémád megoldására. Mert meggyőződésem, hogy mindenki roppant mód fejlődőképes, és azt is tudom, hogy a zugevésre, a bánatevésre mindenki megtalálhatja a maga megoldását. Mert megéri. Persze csak akkor, ha akarod a változást.
Megtalálsz a Facebookon is:
Boszorkánykonyha
