Napi bölcs

A kitartás

(...ha fáj...)

Olyan szépen el lehet tervezni, hogy az ember akkor most megvalósít valamit. Megvan a kellő, nagyon magas szintű motiváció, már nem is tudsz várni, hogy holnap kezdd, nekilátsz hát ma, sőt most. Megálmodod a végeredményt, kidolgozod a részleteket, teljesen biztos vagy benne, hogy minden szuper lesz, úgy történik, ahogy azt a saját nagy könyvedben megtervezted, és már előre örülsz, hogy mennyire jó lesz, ha véghezvitted.

Lásd: alakformálás, fogyás, izmosodás, blabla.

Megvan az étkezési terved, megtaláltad a neked tetsző edzést, motivált vagy, elkezded. És csinálod, csinálod, csinálod, csak mész előre az úton, sosem nézel hátra. Aztán: bumm! Nem, nem üt el egy busz, hanem benáthásodsz. Vagy kimegy a bokád. Vagy fogászatra kell menned, jó kis gyökérkezelés. Vagy egyszerűen elmegy az étvágyad. Hirtelen el kell utaznod. Vagy huzamosabb ideig máshol vagy, ahol nem figyelnek az étkezés makróira. Sorolhatnám.

Na, ekkor jön az a sokat hallott dolog, hogy kitarás.

Futottam. Évekig. Nagyon szerettem. A novmberi félmaratonra edzettem, amikor októberben estem egy hatalmasat egy reggeli, munka előtti edzésen.

A fejemen kívül mindenem mélyen sebes volt, jó egy hónapba telt, mire meggyógyult (de a mai napig látszik a helye), ám a legrosszabb, hogy a jobb térdemet kegyetlenül bevertem. A mai napig képes sztrájkolni, akár ülés közben is képes megfájdulni. Szinte minden mozdulatomra figyelnem kell. És gondolhatod: nem tudok futni. A vagy egy éve tervezett félmaratont nem tudtam lefutni. Sajgott a szívem, nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy nem fog menni. Persze lefuthattam volna, de nem akarom kipurcantani a testemet, így a térdemet sem.

Nem adtam fel. Megvárom, amíg a térdem együttműködik majd velem. És megelsz az a félmaraton!

Viszont a mozgás nagyon hiányzott. Amint engedték a sebek, rékáztam tovább, és februárban elkezdtem az Insanityt. Aki ismeri ezt az edzést, tudja, hogy nem éppen izületkímélő: sok kardió, sok ugrálás, sőt nagy ugrás van benne. Mondhattam volna, hogy á-á, kérem, nekem ez nem jó. De nekiálltam, egyből beleszerettem. És az ugrásokat átvariáltam. Másfajta gyakszit csináltam helyette, vagy tapostam, vagy helyben futottam, vagy kisebbet ugrottam. A program ötven valahanyadik napjánál (60 nap a teljes) már annyira fáradt voltam (azért ez egy kimerítő edzésprogram), hogy ott nagyon kellett már magam fenéken billegetni. Kitartás kellett, hogy az utolsó 4 napot végignyomjam. Nem adhattam fel, ha odáig eljutottam! Próbáltam kifogásokat keresni (na, és azt mindig talál is az ember!), de kábé ekkor alkottam magamnak egy olyan "jelmondatot", amit az agyam azóta is parancsként elfogad: EZ NEM KEDV KÉRDÉSE!!! És végigcsináltam. És mindez nem csak azért volt jó, mert sokat formálódtam, és valamennyit fogytam is, hanem mert BÜSZKE LEHETTEM MAGAMRA!!! A problémás térdem, a fáradtságom ellenére is végigcsináltam, amit kitűztem magam elé! Ez akkora önbizalmat ad, hogy azt nem tudom elmondani. Hatalmas dopping, ami az élet többi területén is hat. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy próbálja ki! :)