Pénteken húzós nap volt. Reggel 8-ra vittem M-t kötözésre (nem gipszelték a törött kisujját, hanem sínbe tették, a törés mellett seb is van az ujjon, ezért kell kötözni), aztán gyógyszertár, háziorvos és Tankerület kétszer (nem stimmelt a táppénzes papírom), fogorvos: kiderült, hogy későbbre van időpontom. Úgyhogy később fogorvos újra, kaptam antibiotikumot, így gyógyszertár újra. M-t hazahoztam, én még visszamentem a papírboltba egy határidőnaplóért, mert muszáj a suliban mindent felírnom. Éreztem én már a nap folyamán, hogy olyan furán-nehezen vagyok. Köhögök pár napja és néha fújom az orrom. Persze belázasodtam. Betoltam egy Neocitránt és aludtam 2-től este 6-ig. Este egy újabb adag Neo, aludtam 10-től reggel fél 8-ig.
Ma (szombat) már nem volt lázam, azért reggel ment még egy Neocitrán és este is lehúzok egyet a biztonság kedvéért.
A gyomrom olyan mértékben rossz, hogy alig tudok enni. Hogy valamit jóízűen el tudnék fogyasztani, az mostanában nem játszik. Talán a szőlő az, amit szemezgetve viszonylag szívesen megeszek.
Megy reggelente a Progastro, azért az antibiotikum elé megiszok egy Normaflore-t, de február óta több antibiotikumot kaptam, mint 50 év alatt bármikor összesen, emellett ennyi fájdalomcsillapítót az endós utolsó évemben ettem. Az étvágytalanság-ételundor előnye: fogytam két kilót. Ilyenkor hálás vagyok, hogy híztam, és nem a normál súlyomból ugrott le ez a kettő. Már csütörtökön összeírtam, mit fogok dobozolni a munkanapokra, de azt hiszem, nem kell túlbonyolítanom, fölösleges főzni azért, hogy majd kiöntsem, kitalálok valami egyszerűbbet, amit talán képes leszek megenni.
Anyunak tegnap volt a születésnapja. A hetvenkettedik. És már a második nélküle.
És nem sírtam. M-val még beszélgettünk is róla. Gyújtottam gyertyát a teraszon és magamban boldog születésnapot kívántam neki. (És most sem sírok, amikor ezt gépelem. Bármilyen hihetetlen, de a szomatodrámán egy részben sikerült tisztáznom magamban anyu halálát.)
Anyuval kapcsolatban mindig eszembe jut mami is.
Mentem ki a konyhába, ránéztem a konyhaasztalra. A bal oldal "M-é", a jobb az "enyém". Látszik a káosz a jobb oldalon. Mert sok dologba belekezdek, de egyiket sem fejezem be. Így minden csak gyűlik, hogy "majd", "majd holnap", stb. Itt jön a képbe mami. Ő mindig elkezdte leszedni az asztalt ebéd után, amint végeztünk. Én lassan szoktam enni, előlem is mindig el akarta venni a tányért, úgy kellett neki szólni, hogy "Mami, én ezt még megenném!" 😆 Amint kiléptünk nála a verandából, rögtön pakolt, rendet rakott, mosogatott. És akkor ránéztem a konyhaasztalra. Jesszus, mami, már mondanád, hogy "Timcsikém!", és szomorúan összecsapnád a két tenyeredet.
Így hát fogtam magam és 5 perc alatt rendet vágtam. Igen: 5 perc alatt...
(Ami fontos -víz, gyógyszerek, a "mindenes" kosár-, maradt. De mennyivel másabb az összkép.)
És ez 5 perc volt. A kupi hetek óta gyűlt. Van mit tanulnom. (Például nem halogatni.)
Két napja parázok a sulikezdés miatt. Hiszed vagy nem, a legtöbbször úgy érzem: nem vagyok képes tanítani, nem tudok emberek között lenni, képtelen vagyok kiszolgálni a rendszert, ezer sebből vérzik... Aztán ma megbeszéltem magammal: amit tudok, megteszek (a gyerekekért), a többi nem az én saram. (Sajnos nem írhatok konkrétumokat, a Státusztörvény aláírásával -ma sem vagyok büszke rá- beleegyeztem abba, hogy tilos a munkámról negatívan nyilatkoznom.) A gyerekekre kíváncsi vagyok. Majdnem 80 új picit fogok megismerni (mert idén Sze-ben is tanítok), ez mindig izgalmas (és kihívás).
Vese-ügyileg 95%-ban rendben vagyok.
A mozgásbeszűkülés jó 80%-kal jobb. Életmentő a gyógytorna, komolyan mondom: egy csoda.
Most viszont későre jár, tusolnom kell még, aztán alvás. Holnapután munka.
