Anyu haláltusás ápolásától kezdve nem ment az alvás. Tartott olyan másfél évig. Jártam Pécsre, az Alvásklinikára. Nem mondom, hogy fölöslegesen, mert az utolsó kontrollon mondta az orvos, hogy keressek pszichológust, aki az agy-ágy kapcsolatot át tudja nekem alakítani (hogy ne kössem anyut és a szenvedését az ágy fogalmához). Ezt sikerült magamtól megoldanom két nap alatt, azóta átalszom az éjszakákat.
Dolgozzon bárki bárhol, a legtöbb munkahely így vagy úgy elég durva. Amióta B-ra kerültem, szó szerint évről évre keményebb a helyzet. Az, hogy tavaly két suli között kellett ingázni, engem végképp le- és túlterhelt. Hiába tudtam márciustól éjjel végre aludni, nem sikerült behozni a másfél éves nemalvást, mellette ott szórta rám sötétszürke ködét a gyász, a folyamatos betegségek (fül, szem, bőr, fog...). Májusra mérhetetlenül fáradt lettem, egyetlen vágyam volt, amit napi szinten mantráztam hol hangosan, hol magamban: semmi másra nem vágyom, mint hogy pihenhessek, alhassak.
A kívánságom teljesült. Igaz, hogy nem így szerettem volna, de megkaptam, amit kértem. Egy szép "kis" vesegörcs és kehelyruptúra, és június 14-én megkezdhettem a pihenést a pécsi Urológiai Klinika 12-es szobájában.
Amikor az ember megbetegszik és borzalmas fájdalmai vannak, először túlél. Ilyenkor megszűnik a külvilág, sőt önmaga is, a fájdalom tölti ki az időt és a teret. Amikor ez olyan szintre enyhül, hogy képesek vagyunk érzékelni a környezetünket, észrevesszük önmagunkat is. Jön a kérdés: miért?, miért én?, miért így?, miért ezt? Aztán átértékelődik sok minden, és elkezdünk döntéseket hozni. Mert szerintem mindig van, amit megtehetünk magunkért.
Ma egy éve ezzel a gondolattal kezdtem az akkori blog bejegyzést: "Napok óta foglalkoztat a gondolat, hogy addig maradok benne ebben a fájdalmas gyász-állapotban, amíg én így döntök. Az eszemmel tudom, hogy ha megtehetném, most azonnal kilépnék belőle, a szívem viszont nem tudja, hogyan kell". Azóta sokszor feltettem a kérdést magamnak: így akarok maradni (szenvedni és belehalni) vagy élni szeretnék. (Nagyon hiányzik a család, a rokonság, az elhunyt szeretteim, egész életemben hatalmas töltődést jelentett, ha együtt lehettünk, mint például négy éve.)
Mivel nem tudom szépen és egyértelműen megfogalmazni az ezzel kapcsolatos mostani érzéseimet-gondolataimat, csak annyit írok, hogy ha az ember mindig mindent ugyanúgy csinál, mint előző nap, akkor nem fog változni semmi.
Ma 10/8-cal M. elvitt a műtét előtti vizsgálatokra. (Hálás köszönet neki, K. asszisztensnek az időpontért és K. -nak, amiért ugyanerre a napra adott nekem a laborba időpontot!) Konkrétan kábé egy óra alatt megvolt az EKG a rendelőintézetben, a mellkas röntgen és a labor a kórházban. (Pozitív megjegyzés: a rendelőben vadi új ultrahang és EKG-gép, mindenki kedves, mosolygós.) Találkoztam T-vel és D-val is, jaj, D., nagyon szorítok, hogy minden rendben legyen!) Már csak -a tervek szerint- 10-én altatóorvos (Pécs), aztán 16-án befekvés a Klinikára. (Él bennem a remény, hogy előrevesznek és hamarabb lezavarhatunk egy sikeres műtétet gyors, fájdalommentes felépüléssel.)
Délután beszéltem a húgommal telefonon, aztán úgy döntöttem, hogy elég volt az egész napos folyamatos 10/8-ból kisebb-nagyobb szurkálásokkal és ide-oda kisugárzással, kipróbálom az új koktélt, amit a helyettes asszisztens javasolt. Jelentem: most éppen működik. Olyan 10/3-ra levitte a fájdalmat, viszont még a nyelvem is zsibbad és nem mernék vele beülni az autó bal első ülésébe...
(Nagyon spórolok a gyógyszerekkel, idén irtóztató mennyiségűt kaptam/szedtem már fél év alatt, a gyomorvédő ellenére megérzi a gyomrom/emésztésem/közérzetem, és ugye még vár rám egy műtét is...)
Jó lenne egyszer-kétszer megint úgy megfogalmazni a gondolataimat, mint például nyolc éve:
"Hajnali öt.Ébreszt az óra.
Rövid reggeli rutin.
Edzőruha.
Sötét van.
Nem gondolkodok.
Indulok.
A futócipőm hangja beleolvad az ébredező város halk morajlásába.
Amire hazaérek, feljön a nap is. Lustán-jókedvűen nyújtóztatja őszies sugarait.
Boldog, nyugodt mosoly az arcomon.
Itthon vagyok.
Indulhat a kedd.
Most már állok elébe."
Én csak mielőbbi gyógyulást, javulást kívánok Neked!
VálaszTörlés🥰
TörlésGondold meg mit kívánsz, mert megkaphatod. Ez egy nagyon jó mondás, beleszaladtam már én is a pihennék gondolatba, de korrigáltam, hogy milyen pihenésre gondolok. Mivel hasonló lelki fájdalmakkal küzdök, mint te (Anyu és Apu halála), hogy nem tudtam őket elengedni, hogy Apu halála után két évvel még mindig sírás tört rám, hogy elveszett valami vele együtt, hogy amikor eszembe jutott és sokszor jutott eszembe, és mindenki más szüleinek a halálánál is ugyanez volt velem, így merek igazából tanácsot adni, mert hiszem, hogy ahhoz, hogy csak az tudja, hogy milyen ez, aki tapasztalta. A nyár elején úgy döntöttem, hogy ebből elég. Persze az eszem mondta ezt. Elmentem kineziológushoz, akit ajánlottak. Végtelenül kedves, türelmes és szimpatikus nő. Az első alkalommal "felmért" beszélgetéssel, amiben természetesen a szüleim halálához kapcsolódó, nem enyhülő fájdalomról és a hiányukról is beszéltem. A kineziológia lépéseit ismertem, bár hogy ez miért és hogyan működik nem igazán fogtam fel, de úgy vagyok vele, hogy ez nem is az én dolgom. És jött a csoda. Az első alkalommal történ kezelés és az otthoni feladatok hatására elmúlt az állandóan érkező sírás, meghatódás, könnyek, fájdalom, hiány a szüleimmel kapcsolatban. Ez nem azt jelenti, hogy az érzéseim változtak volna feléjük, hanem azt, hogy nem nyom el a sírás, a kínlódás mindig. Eltelt néhány nappal több, mint egy hónap és ez még mindig így van. Azt gondolom, hogy a kötődés a szüleinkhez mindenkinek másért "van". Ahogy a gyerekkorunk, a nevelésünk is más. Hogy miért vannak emberek, akik ezen nem tudnak túllépni az nagyon egyéni és ezt a kérdést kell megválaszolni, erre kell rátalálni, hogy ott egy "oldás" történhessen. Még járni fogok jó darabig, hiszen annyi súly van a vállamon, de meg kell őket találnunk és ki kell "javítani", hogy át tudjam lépni. Nem mondom, hogy kineziológust válassz, ha nem érzed magadénak, biztosan van akinek ez nem hatásos, és annyi más is van (családállítás, stb.) de lehet, hogy segítséget kéne találnod Timi, hogy hamarabb eljuss a felszabaduláshoz, ami olyan jó érzés, szinte végre levegőt kap az ember...Szeretettel gondolok Rád! Betty
VálaszTörlésVan több ismerősöm, akik hosszú évek után is olyan fájdalommal gyászolnak, mint pl. én tavaly ilyenkor. Igen, a gyász megélése mindenkinél más. Szerintem én egész jól haladok. Akadnak az életemben más gondok is, azokkal sokkal többet kellene foglalkoznom. Ha segítséget kérek majd, nem elsősorban a gyász miatt lesz.
TörlésVoltam én is kineziológusnál, egyszer, de amiért mentem, az az egy alkalom meg is oldotta.
A családállítás nagyon érdekelne, sokat olvasok a témában és láttam az Egy másik énem filmet, ami nagy hatással van rám.
Köszönöm, hogy most is írtál! És örülök, hogy jól haladsz az utadon!
Timi, ezt a "pihenőt" nem azért kaptad, mert "kérted", hanem mert olyan szinten le volt terhelődve tested-lelked, hogy nem bírta tovább... van, amikor erősnek kell lenni, és van, amikor észre kell venni a határainkat. A fájdalom és szenvedés olyan érzések, amiket meg kell élni, de nem kell tartósítani. A gyógyuláshoz most az kell, hogy valóban pihenj a lehető legtöbbet, minden megvár, ne akard kihozni a maradék maximumot!
VálaszTörlésKöszönöm!
TörlésKedves Timike! Mint egy igazgyöngyöt, kiérlelted magadból a megoldást. "...ha az ember mindig mindent ugyanúgy csinál, mint előző nap, akkor nem fog változni semmi." Annyiszor szerettem volna valamiféle segítséget nyújtani számodra, hogy ne akarj belehalni a gyászodba, de nem tudtam volna úgy megfogalmazni, hogy ne essen rosszul Neked az esetleg nem jól megfogalmazott egy-két mondatom, hogy inkább mindig lebeszéltem magam az írásról. Most nagyon jó volt olvasni, hogy magadtól találtad meg a megoldást. A gyász enyhülésére pedig csak az idő múlása az egyetlen gyógyír.
VálaszTörlésNagyon drukkolok a műtét utáni gyors, és fájdalommentes felépülésedhez.
Éva, köszönöm!
TörlésMielobbi gyogyulast. Megirnad milyen gyomorvedot szedsz? Koszonom
VálaszTörlésSzia, köszönöm! Pantoprasol
Törlés