Beragadva (?)

Két éve jól voltam (csak fáradt). Anyu nem teljesen, de még nem tudtunk az állapotáról semmit. Voltunk maminál és meggyet bontottunk (ahogy mi mondtuk: puttyogtattunk) a teraszunkon. 

Két éve júliusban voltunk M. szervezésében a Magas-Tátrában. Akkor még fiatal voltam, "nagy hajú", akkor még tudtam anyunak küldeni képeket, mesélni neki az útról.

Egy éve meghirdettem a Mitseket és az utolsó telekocsival indultam anyu lakásától vele.

(Hiába van hiper-szuper-modern-új kisautóm, a Mitsek az Mitsek volt, sokszor hiányzik.)

Egy éve hirdettük meg anyu csodaszép lakását.

Tavaly ilyenkor anyu már fél éve és 9 napja nem élt, és én majdnem 10 hónapja szemernyit sem pihentem. Még ilyen kupi volt a nagyszobában nálunk az anyutól áthozott dolgok és a sajátjaim keveredtek, semminek nem volt helye. Mintha a lelkem kivetülése lett volna...

A lassan két éve tartó borzasztó mennyiségű aggódás, ügyintézés, félelem, szorongás, munka, alvásmegvonás úgy látszik annyira megviselt, hogy nem tudom "kiválasztani" a dolgokat, nem tudom "megszűrni", ami a vese feladata, a bal oldali kicsit feladta. Majd' két éve olyan minimális az életemben az öröm, az életöröm, az életkedv, hogy nem is csodálható, ami a vesémmel történt. Nem ittam vizet, "hazahoztam" a munkából a vizeletet,  nem pihentem, csak aggódtam, csak szomorkodtam, csak féltem. Anyu -és mami- meghalt, és kicsit velük haltam én is. Mintha "beleragadtam" volna a fájdalomba, a múltba. Idén márciusban sikerült kirángatnom magam a nem-alvásból, de állítom, ez is azért történt, hogy most, a meglehetősen nagy fizikai problémámmal tudjak pihenni/aludni, mert ez most nagyon-nagyon kell. 

Egy újabb metamorfózison megyek át. Hiszen június 13. óta, amikor felrobbant a vesém, egy teljesen más dimenzióban létezem. Csak én vagyok, a vízivás, a pisilés, a pihenés, a hol ilyen, hol olyan fájdalom. Kórház, "szobafogság", leendő kőzúzás, a 32 napos DJ-stent, a végtelen fáradtság. Itt most nincs jövő, csak a jelen. Az adott nap túlélése. Hogy tudjak elegendő vizet inni. Hogy odaérjek a mosdóba. Hogy azért valami apróságot itthon tudjak csinálni. A kérdés, hogy elmerészkedjek-e M-val boltba (van-e nálam víz, fájdalomcsillapító, kibírjam mosdó nélkül). (...)

Legtöbbször fogalmam sincs, milyen nap van. Félelmetes. Ma is meg kellett nézzem a számítógépen, szerda van-e, mert szerdán hívnak a kórházból a csütörtöki kőzúzás részletei miatt...

M. szegény meg csak dolgozik, dolgozik...

Közben ugye kavicsot kapott a szélvédő az új kocsin, azóta a vezetőoldali ajtót megkarcolták, tönkrement a tusolónk (pénteken jön szakember megnézni), és még sorolhatnám...

És szegény M-t nagyon sajnálom, amiért sokadszorra hoztam az egészségi állapotom miatt nehéz helyzetbe. Voltam én is többször az érem túlsó oldalán, amikor M. volt beteg/rosszul, kegyetlen érzés, hogy az ember nem tudja, mit tegyen, hogy nem tud segíteni. Ő már többször hívott hozzám mentőt, volt endós görcsöm, agyrázkódásom, most vesegörcsöm, aztán Gunarason ájulás... Sosem tudhatjuk, miért kapjuk ezeket a leckéket...

Hospice Zs. anyu haldoklásakor azt mondta, mindenki maga választja meg a szenvedését. És mostanában egyre inkább érzem, hogy miről beszélt. Lehet sors, genetika, egyéb, de vannak dolgok, amikben dönthetünk, választhatunk, ez pedig hatással van/lehet a sorsunkra. Kívánom mindenkinek, hogy legyen képes úgy dönteni, ahogy neki a legjobb.