Ma kora reggel piac.
Aztán szilvalekvár főzés.
Kismillió dolgot szereztem be a piacról. Minden házi. A szőlő is. Ki kellene raknom a zacskóból. Nem szeretem, ha hűtőben van, a gyümölcs nekem melegen finom, mint amikor Hőgyészen, mamiéknál, és otthon, Tamásiban, a fáról leszedve vagy a tálból ettem. Megkérdeztem: anyu, van valamid, amibe beletehetném? Persze -hangzott a válasz-, nézd csak meg a "Nagyi-komódben!". (A "Nagyi-komód anyu komódja, amelyik a hálószobájában volt a Radnótin, itt, Mohácson. Ott kapott helyet a legtöbb dolog, amit tőle hoztam át.) És lám: tényleg találtam megfelelőt.
Piac és kipakolás után leszaladtam a boltba húsért. Tököt már a múltkor vettem a piacon, ma szerettem volna tökfőzeléket készíteni, amit -kivételesen- csak pörkölttel szeretek. El is készült. Utáltam mindig a tökfőzeléket, csak anyuét ettem meg olyan másfél éve. Most főztem életemben másodszor. Teljesen más lett, mint az előző, mégis isteni, egy vödörrel meg tudnék enni belőle. Aztán nekiláttam egy tökbél levesnek. Anyu mondta mindig, hogy sokan főzték ezt már és nagyon finom. Hát feltettem, meg is főtt, holnap kap grízgaluskát.
Tegnap érkezett már, de ma voltam a postaládánál: húgoméktól szülinapi üdvözlőlap, itt is nagyon köszönöm!
Mamikám mindig mesélte, hogy 11 éves korától részt kellett vennie a házimunkában. Akkor halt meg az édesanyja. Azt is mesélte, hogy órákig állt az üst mellett, ronggyal becsavart karokkal, és keverte a szilvalekvárt.
Rengeteg emlék. Rengeteg dolog, amit a felmenőim meséltek. Rengeteg trauma, ami feldolgozásra vár. Bennem rengeteg felismerés. E-től üzenet. Minden arra terel, amit anyu "üzen" mostanában: meg tudom csinálni. Nekem kell. Muszáj.