Az utolsó garázsvásár után ezt az angyalkát találtam egy gyűrt újságpapír alatt anyu lakásában. Kiakasztottam a falra, anyu naptára helyére.
Szombat, vasárnap, hétfőn és ma is korán keltem. Jártam át a Radnótira takarítani. Ma végeztem. És akkor elsírtam magam. Nemrég még boldogan takarítottam ott, hiszen szerettem volna, ha amire anyu beköltözik, minden tiszta. Most pedig takarítottam, mert kellett. Hogy az ingatlanos jöhessen fotózni.
Ahogy a költözése előtt hordtam fel a dolgait (mindig "telekocsi" volt az autóm Hőgyészről), úgy lett a lakás egyre anyusabb. Most, hogy eladtuk a dolgait, üresebb a lakás, mint amikor vette. Visszhangzik. Már csak mami szobabútora áll a nagyszobában. Meghirdettem ingyen elvihetőre, egyelőre még senki nem jelentkezett érte. Nekem ez a lakás már nem anyué, hanem csak egy -nagyon szép- lakás.
Valaki írta megjegyzésként (talán Betty), hogy nehéz lesz majd, ha nem lehet többé oda menni. Biztosan. Hiszen habár anyu csak egy évig lakott itt, roppant intenzív dolgokat éltünk meg benne. (És tényleg egy csodaszép, teljesen felújított, egységes arculatú, modern, világos, barátságos kis lak.)
Ahogy telik az idő anyu halála óta, kezdek képes lenni arra, hogy "kívülről" ránézzek a történtekre. A veszteségen átsejlenek ok-okozati összefüggések, tanítások. És az "érzés", miszerint -ahogy hospice Zs. mondta anyu haldoklása idején- mindenki maga választja a szenvedését.