Nem egyszerű ám erről írni sem. Anyuról. Arról, hogy meghalt és hogy emiatt hogy érzem magam. Ez egy akkora, de akkora űr, hogy nem tudom szavakba önteni.
Ma este a teraszon voltam és tisztán éreztem, hogy hozzám beszél. Hallottam a gondolatait a sajátjaimként. Nyugodt volt. Azt mondta, hagyjam a szenvedést, lépjek egy nagyot, éljek. Hogy igazat mondott, mielőtt meghalt ("Szeretlek titeket, örökké, örökké, örökké!"). Hogy ez mindig így volt és mindig is így lesz. Legyek bátor. Menjek bele a félelmeimbe. Ne aggódjak, minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Figyeljek és vigyázzak magamra. Nézzek távolabb. Túl szűk valóságot látok.
...