Két fájdalomra ébredéssel, egyszer gyógyszer bevétellel, úgy, hogy tegnap konkrétan egész nap aludtam, végigalszom az éjszakát.
Reggel is gyógyszerrel kezdek. Mert még mindig sajog. A duzzanat nagy része leapadt, szépen dolgozik az antibiotikum.
Időben elkészülök és indulok: lassan megyek, a sok fájdalomcsillapító kicsit elnyom, nem árt az óvatosság.
Nehezen (nagyon nehezen) bírom a munkanapot. Az anyák napi próbán megint sírok. Ez a záró dal, itt már végképp nem bírom a könnyeimet visszatartani.
Egy kislány utána megkérdezi, miért sírtam. Mer hiányzik az anyukám...
Vissza kell mennem a fogorvoshoz. Amikor tolatok ki a parkolóból, érzem: a fék megint nem százas. Lassan megyek. Csak a központig kocsizok: a fék forró...
Fogorvos: minden rendben, csütörtökön is vissza kell mennem.
Parkoló. Várok, hadd hűljön még a fék, aztán vészvillogóval, lassan, nagyon lassan lecsordogálok a szerelőhöz. Megvan a gond, ott hagyom az autót. M. lejön értem kocsival. Most nagyon jólesett, hogy nem gyalogolnom kellett hazáig.
Megírom a cikket a tankerületi újságba.
Újabb fájdalomcsillapító. Sajnos még nagyon kell. Aztán ágyban fekve megnéztem egy filmet.
Hívott húgom és keresztanyum, érdeklődtek, hogy vagyok, ez is jólesett.
Itthon szalad minden: vasalnom kéne, elpakolnom, amit még anyutól áthoztam, egyebek, de most ráér.
(Tudom, hogy nagyon nehéz mostanában velem, azt is, hogy másnak is nehéz. Mindenkinek hálásan köszönöm a türelmét.)