Egy blog egy boszorkányról és konyháról, életről és módról, izomról és építésről, zsírról és csökkentésről. Magamnak: mementónak, és mert szeretek naplót írni, fotózni; másoknak: örömre, ötletnek, olvasgatásra.
2024. április 28., vasárnap
Vasárnap
Maminál
Nagyon öreg. Nagyon fáradt. Szörnyen lassan, de simán lehetett vele kommunikálni.
Kérdezte, főztem-e megint kompótot. Ma barackbefőttet vittem, még ő tette el anyuval Hőgyészen 2021-ben. Azt is megette az utolsó falatig, a levét a kanalába öntve a legutolsó cseppig megitta. Elmajszolta mellé a muffint, amit tegnap sütöttem. Ivott szódát, amit vittem.
Beszélgettünk a szobában. A gyönyörű néni az ablak előtt most is némán feküdt. P. mami a másik ablaknál ma is folyamatosan bekapcsolódott a beszélgetésünkbe és próbált átmászni a rácson. Az ajtónál megint új beteg feküdt gyomorszondával, egy néni, aki a múlt héten még az asztalnál ült.
Megnéztük a fotóalbumát. Mindenkit megismert. Aztán kivettem kicsit. Pár percig csukott szemmel sütkérezett a napsütésben, aztán kérte, hogy vigyem vissza, mert jönnek.
A szobában becsukta a szemét. Hallgatott. Egyszer csak felnézett:
- Megjöttek. Itt vannak.
-Kik, mami?
- Ez egy próba. Megnézik, kik a jók. Őket elviszik haza.
- Hová haza?
- Messze. Nagyon messze. Amikor már nem dobog a szív. Oda nem tudsz jönni látogatni. A Hold mögé.
- Te jó vagy, mami. És én nagyon szeretlek. (Hosszan megöleltem és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.)
- 94 év az sok. Nagyon sok. A lábaim éjjel annyira fájtak, hogy nem tudtam aludni. A fogaim már nem is sárgák, barnák. Remélem, hogy kiválasztanak. Veled nem tudok már hazamenni. De ők elvisznek. Szeretnék már menni. Nem tart már sokáig.