Reggeli.
Gyönk, mamihoz.
Vittünk neki (puha) sütit (sorra törnek le, esnek ki a fogai, megjegyzem: mind a saját foga (!), 94 évesen azért ez nem semmi). Ahhoz képest, hogy épp előtte tízóraizott, azért egyet bevágott. :)
Öltözés, irány a levegőre.
Ma nagyon élvezte a "kirándulást". Nézelődött, beszélt. A szomszéd épületnél visszanézett: "Szép lehet itt lakni"-mondta.
Kétszer kérdezte anyut. Másodszorra így: "Mije fáj, a veséje?". Ott ültömben majdnem dobtam egy hátast. Soha senki nem hozta kapcsolatba neki anyut és a vesét...
Mesélt is: lakodalom volt, de ő nem látta se a menyasszonyt, se a vőlegényt. De maradt étel: tejberizs gyöngycukorral, azt aztán mind megették. Aranyos volt ma, jókedvű.
Búcsúzáskor kérte, hogy adjam át anyunak, hogy puszilja. Na itt sírtam el magam. De már elbúcsúztam tőle, épp M. volt mellette, így mami nem látta, hogy sírok.
Haza.
Itthon aztán kipakolás, mosás, mosogatás, teregetés, mosogatógép kipakolás, porszívózás, terasz takarítás, vacsora (és holnapra szendvics) készítés, elpakolás (...).
(Vacsira egyszerű: pirítós -mivel egy kis darab kenyerünk volt itthon, az is jó száraz- kacsazsírral, savanyúságokkal.)
A hétvégén csak maminál sírtam. Voltak percek, hogy nem anyu járt a fejemben, hanem kicsit ki tudtam kapcsol(ód)ni. De sokat beszéltünk is róla. És eleve anyuval is voltunk ebben a gyógyfürdőben, ha jól emlékszem, kétszer is. Kegyetlenül jó volt a semmittevés, a nem kell időre menni sehova, hogy csak választanunk kellett ételt és megenni, hogy nem voltak sokan, a wellness részlegen is mindig szabad volt a kedvenc dzsakudzi. Igazából ma, a reggeli után, a távozás előtt kezdtük volna el a pihenést, a szervezetünk akkorra hitte el, hogy tényleg nyugi van, akkor viszont már indulnunk kellett... Azért a semminél határozottan jóval több volt ez a majdnem két teljes nap punnyadás.