Nem álltam készen arra, hogy olvassam anyu leleteit. Nem álltam készen arra, hogy felfogjam: egy-két hónapunk van maximum. Nem álltam készen végignézni, ahogy anyu ennyire gyorsan, szó szerint napról napra leépül és a teste még életében kívül-belül elrothad. Nem álltam készen arra sem, hogy az elviselhetetlen fájdalmához asszisztáljak. Nem álltam készen arra, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebbet tudtam neki segíteni. Hogy lássam fájdalomtól négyszáz évesen. Hogy morfin injekciózzam. Nem álltam készen arra, hogy lássam holtan. Hogy megvárjam a halotti bizonyítvány kiállítására érkező orvost. Hogy órákig egyedül legyek vele, amire elszállítják. Nem álltam készen, arra végképp nem, hogy konstatáljam: anyu nincs. Üres a lakás, üres az ágya, nem hallom a hangját (...). Nincs, és nem is lesz.
Három nappal a halála után mentünk a húgommal a temetést intézni. Nem álltam rá készen. Annyiban volt könnyű, hogy anyu pontosan elmondta, mit szeretne. Lelkileg viszont nagyon nehéz volt.
Kilenc nappal a halála után, ma mehettem a hamvaiért. Egész nap próbáltam készülni rá lelkiekben, nem sikerült. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni. Munka után hazafelé autózva pityeregtem, de próbáltam nyugtatni magam: anyuért mész, nyugi, kicsit még hazahozod. Na de bakker por alakban??! Ideges voltam, de leparkoltam az iroda előtt és megbeszéltem magammal: amíg nem jövünk ki anyuval, nem sírok. Így is lett. De amint beültem az autóba, elkezdtem zokogni és nem is tudtam abbahagyni nagyon sokáig.
Az urnán egy szívecske van. Ez volt a húgom jele az oviban. És ez volt anyura olyannyira jellemző. Szeretett, elfogadott mindenkit és mindenkinek segített lehetőségeihez mérten.
Végül a lakásába vittem. Ott jó meleg van, amit annyira szeretett. A konyhában hagytam, ahol a legtöbbet voltunk, ahol összegyűlt a család, ahol jókat ettünk, jókat beszélgettünk (...). Az urna tetejére virágot javasoltak a temetkezési vállalkozásnál, de mami horgolta terítőcske került rá, így mami is kicsit ott lehet a kislánya temetésén...
Az asztaltól hátra fordultam, és szemmagasságban megláttam az egyik hűtőmágnest, amit még tőlünk kapott egyik anyák napjára:
Összecsengett azzal, amit akkor mondott nekünk, amikor elbúcsúzott: Szeretlek titeket, örökké, örökké, örökké...
Persze megint eltört a mécses...
Kegyetlenül nehéz ez, kegyetlenül......
