Dobozolás két napra

Az osztálytalálkozón szóba került a dobozolás. Mondtam, hogy irigylem a dobozolós önmagamat. Ma reggel -hosszú idő után- megmértem magam, és beigazolódott, amit a ruháimon is érzek: híztam. Sulikezdés (aug. 14.) óta 4 kilót. Anyu anno a menopauzában 1-2 hónap alatt önmaga kétszeresére hízott. Kíváncsi vagyok, hogy nálam ez a hízás hormonális -e vagy az össze-vissza evés-ivás hozadéka, úgyhogy elkezdek dobozolni, és ha ennek ellenére hízok, akkor hormonális és elengedtem, ha fogyok, akkor rajtam múlik és egy ideig dobozolni fogok. (A menopauza után anyu ugyanúgy, ahogy jött, le is adta a plusz kilóit minden erőfeszítés nélkül.)

Reggeli: bundás -pur-pur- kenyér, paprika.

Ebéd: kolbászos babfőzelék

Vacsora: tonhal saláta.

Ha kell snack: kesu, gyümölcs.

 

Osztálytalálkozó

"Olyan embereket engedj az életedbe,

akik megnyugtatnak a jelenlétükkel,

akik elfogadják a véleményedet,

akik megnevettetnek,

akik meghallgatnak,

akik nem ítélnek el és nem pletykálnak ki,

akik támogatnak,

akik tisztelik az érzéseidet (és nem élnek vissza azokkal),

akik erőfeszítéseket tesznek Érted

akik értékesnek tartanak

és akik úgy szeretnek, ahogy vagy!"

(Szakadó esőben kezdtük, aztán a vacsora után még a nap is kisütött. Hála a napnak is és mindenkinek. Nagyon fontosak vagytok nekem 50-47-éve.)

Holnap osztálytalálkozó

Szinte minden nap úgy gondolom este, hogy na, akkor most leülök blogot írni. Aztán vagy elmegy az idő, vagy túl fáradt vagyok. De legtöbbször képtelen vagyok megfogalmazni mindazt, amit szívesen rögzítenék az internetes naplómba. Így aztán nem születik újabb bejegyzés.

A tavalyi szeptemberi osztálytalálkozó után idén is összejövünk, holnap. A tavalyi találkozó óta rengeteg dolog történt velünk. Ha csak a veszteséget nézem: Meghalt anyu és mami, az ofőnk férje, egy osztálytársam felesége... Istenem, csak egyetlen év alatt... (Van sok minden más is, nem nekem a legnehezebb...)

Tavaly -nagyon jól emlékszem rá- autóval mentem. Anyu is jött, Hőgyészig. A tali után mentem érte, majd együtt jöttünk haza Mohácsra. Azon a talin mondtam a többieknek, hogy anyu nincs jól. Ezidőtájt már erősen szorgalmaztuk az orvos témát. Halálos beteg volt (akkor még nem tudtuk, de anyu érezhette, hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel), de nem akart róla tudomást venni (pedig már akkor borzasztó fájdalmai voltak), mi pedig nem akartuk túlontúl agresszíven orvoshoz toloncolni. (Nem hiszem egyébként, hogy bármin változtatott volna.) Még mamikámhoz is elmentünk, vittünk neki virágot névnapjára. Két nappal ezelőtt pedig elvittem anyut Hőgyészre, élete utolsó osztálytalálkozójára. 

Kicsit tartok magamtól, hogy sírni fogok, ha anyu esetleg szóba kerül, viszont mindenki ismerte őt, sokuknak óvodai dadusa volt a "Marika néni", a legtöbbjükkel vagy 47 éve ismerjük egymást, úgyhogy tudom, hogy otthon leszek köztük, és akár sírhatok is. 

Idén taxival megyek, egy volt osztálytársunkkal, aki szintén Mohácson él, és akivel 1988 óta nem találkoztam. Még itt, Mohácson sem. Van ilyen. :) 

Ma 30 fok volt, holnap 16 lesz. Legalább nem fogok izzadni, és felvehetem a szeretett pulcsijaimat holnaptól, a bakancsomat, és hétfőtől használhatom az ülésfűtést a kocsimban, ami a Mitsekben nem volt, de az újban az egyik legjobb dolognak tartom.

Tudnék még (lenne még mit) írni, de inkább elteszem magam holnapra.

Kép mamival, 2018-ból, Hőgyészen.

Ha jönnek a jelek...

A gyerekek egytől egyig csodák. Minden prüntyő különleges, egyedi, rengeteg szerethető és nehezen viselhető tulajdonsággal. Rengeteget tanulok tőlük nap mint nap. Szeretném őket tyúkanyó szárnyaim alatt melengetni, meghallgatni a történeteiket, játszani velük szabadon. Szépek, egyéniségek, mindannyian különlegesek. Látom a belőlük áradó fényt. Mindemellett embertelenül nehéz velük. Mert pontosan arra nincs idő, amire kellene: a spontán örömre, játékra, beszélgetésre. Az sem mellékes, hogy öten végezzük két iskolában tíz ember munkáját...

Ma az első órámon a semmiből elkezdett nyomni-szúrni a mellkasom, levert a víz, mentem az ablakhoz, hogy kinyitom, de már nyitva volt, nem kaptam levegőt, gyorsan gyengültem. Elindultam nagyon lassan az ajtó felé, hogy kimegyek, megkérem a kollegákat, hogy hívjanak mentőt, de közben nagyon lassan enyhült a rosszullét, kibírtam óra végéig. Reggel fél 7-től este fél 6-ig voltam bent, a nyomás nem múlt el teljesen.

Két lehetőséget látok. Vagy felmondok (és elmegyek máshova, ahol szintén -mert mindenhol ezt látom- óriási a tempó és rengeteg a munka), vagy maradok, de a minimumot, az éppen elégségeset nyújtom.

A két suliban dolgozók közül senki nincs jól. Mindenki kegyetlenül (!) túlterhelt. (És most azok, akik sosem dolgoztak mostanában tanítóként, és csak a hírekből hallanak rólunk, legyenek kedvesek lapozni - vagy bejönni velem egyetlen (!) napra.)

Érdekes, de hálás vagyok a tanításokért: anyu és mami halála miatt, a kegyetlen munkakörülmények miatt, minden magánéleti nehézségem tekintetében. Mert tanítanak, terelnek, utat mutatnak, válto(tat)ásra sarkallnak, önmagam jobb megismerésére. Még ha fájdalmas is ez az út, tudom, hogy semmi nem történik véletlenül. 

Érdekes (nem véletlen?), hogy a napokban futottam bele ebbe az idézetbe:

"Képzeld el, hogy az élet egy játék, amiben öt labdával zsonglőrködsz. A labdák neve: munka, család, egészség, barátok és tisztesség. Mindegyiküket a levegőben tartod. Ám egy nap megérted, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, felugrik. A többi - a család, az egészség, a barátok és a tisztesség - üvegből van. Ha az egyik lepottyan, megmásíthatatlanul megkarcolódik, megreped vagy akár ezernyi darabra is törhet. Csak akkor kezdheted megteremteni az egyensúlyt az életedben, ha valóban megérted az öt labda leckéjét

."

(James Patterson)

Tisztelet

Megcsináltam a sírokat Tamásiban...

...és gyújtottam gyertyát a hőgyészi síroknál.

Állj meg egy pillanatra...

"Az egész világ megállt ma reggel.

Tudod, miért? Mert egy 8 éves tankja üres lett.

A fiúk már az íróasztaluknál kezdték az iskolai napot, én pedig munkába készülődtem, amikor észrevettem, hogy a legkisebbem a fürdőszobában áll és az arcát törölgeti.

Megálltam az ajtónál és megkérdeztem, hogy jól van-e. Lecsorduló könnyek között nézett fel és megrázta a fejét. Amikor megkérdeztem, hogy történt-e valami, megint megrázta a fejét.

Leültem a kád szélére és az ölembe húztam. Mondtam neki, hogy néha a szívtartályaink kiürülnek, és ilyenkor újra kell tölteni őket.

Ekkor már zokogott a mellkasomon, én pedig szorosan öleltem.

Megkérdeztem, érzi-e, hogy a szeretetem feltölti őt?

Egy bólintással válaszolt, és a könnyek lassan alábbhagytak...

Vártam egy percet...

‘Elérte már a lábujjaidat? ’

Megrázta a fejét, nem...

„Oké, kicsim. Addig maradunk, ameddig csak kell. A munka most nem számít. Az iskola sem fontos. Ez itt ma a legfontosabb dolog, rendben? Visszatöltelek a csúcsra. Jó lesz? ’

Öleltem és öleltem, teljes szeretetemmel.

Még egy perc..., és még egy.

'Érzed már, hogy tele van a szíved mami szeretettel? ’

'Igen... ’

Szemébe néztem és láttam, hogy ragyogni kezd, telítődött, feltöltődött, és végre újra mosolyog! Én is.

Szóval figyeljünk egymásra! Lehet, hogy nem 8 éves vagy, lehet 28, 38, 48 vagy bármennyi, de időnként MINDANNYIAN üresen futunk, ahogyan ő tette.

Mindannyiunknak szünetet kell tartanunk, és meg kell állnunk egy pillanatra, hogy feltöltődjünk. Szentírás, ima, napfény, imádság, ének, nevetés, barátok, ölelések. Töltsd újra a "tankodat", különben ok nélkül is túlcsordulnak az érzelmeid (düh, könnyek, harag, elcsukló hang és társai).

Állj meg egy pillanatra! Töltődj fel és segíts másnak is ebben. Ez a nap legfontosabb része."

(forrás)

Csütörtök

Jesszus, valami borzasztóan fáradt vagyok...

Munka 7-től (ma nagyon laza nap csak 8 órám volt 5 óra alatt...), aztán bank. Mami hagyatékát intézzük, a négy unokája. Ugyanolyan iratokat kaptunk mind a négyen. Ma egyszerre voltam J-tal intézkedni. Ő Tamásiban simán elintézte, tőlem elkérték a papírokat, lefénymásolták, beküldik, kábé keddre várhatok választ... Ezután gyors bolt, haza (vagyis előtte a volt albérletemhez, oda jött levelem), főzés.

Készült bundás kenyér, curry-s tészta, sült hal, krumplipüré (kétféle: M-nak vaj nélkül, nekem vajjal). Vacsora. (Reggelire ettem egy vitt szendvicset, tízóraira és ebédre egy-egy ugyanilyen, és most a vacsora végre friss volt és meleg.)

Csak annyira vagyok fáradt, hogy munka után leparkoltam a posta előtt, mert dolog volt, de amire leállítottam az autót, az istenért sem tudtam, mit keresek ott. Úgyhogy elindultam a Tescohoz. De útközben fogalmam sem volt, miért megyek oda. Aztán beugrott, hogy az Aldiba (is) akartam menni, mentem is. És most, gépelés közben jutott eszembe, miért akartam a Tecsóhoz menni... Főzés után leültem, hogy szusszanok egyet, amíg kihűl a tűzhely és le lehet takarítani. Ahogy ültem az asztalnál, éreztem, hogy lecsukódnak a szemeim, menten elalszom. Na de ha este hatkor megyek aludni, egy: ott marad a szaladó konyha, kettő: kukorékolok hajnali 3-kor... 

Na, mivel holnap 9 tanórám lesz 5 óra alatt, meg egy felügyelet, meg a délutáni felügyelet 3-ig, így inkább megyek készülődni alváshoz.

Hétfő, kedd, szerda

A hétvégi buli tényleg nagyon jól sikerült, mindenki jól érezte magát. Én borzalmasan elfáradtam, hétfőn ezután dolgozni menni nem volt egyszerű fizikai teljesítmény (bele kell ugye számolni azt is, hogy borzalmasan rosszul alszom...).

Az tényleg ajándék volt a köbön, hogy hétvégén nem kellett mosni, főzni, takarítani, még reggelit is kaptunk, csak oda kellett menni a "terülj-terülj" pulthoz és választani.

A kegyetlen, sok héten át tartó hőség után borzalmasan hirtelen ősz lett, hideg, eső. A terasz ilyenkor is gyönyörű.

Hétfőn megérkezett Sz-ra a pedasszisztens, kedden B-ra is, és áldom a sorsot, hogy így van, mert az óraközi ügyeletet nem nekem kell csinálnom, a heti 3 lyukas órámon tudok készülni, nem kell osztály(ok)ra felügyelnem. Hatttalmas könnyebbség.

Kedden fél héttől 4-ig suli, aztán itthon folytattam soká-estig...

Hétfőn volt egy online segítő beszélgetésem. Főként anyu és mami halála, és a rám gyakorolt hatása miatt szerveztem meg. Úgy, hogy nem igazán hittem benne (csak tudtam, hogy akarom, mert kell), már maga a beszélgetés alatt jobban lettem. Azóta két nap telt el, és gyász szempontjából tényleg jobban vagyok.

De még szét vagyok esve, nem kicsit.

Ma reggel érdekes tapasztalásom volt. Beültem reggel az autóba és olyan fura érzés volt. Elindultam. Az autópályafelhajtó után pedig határozottan jött belülről a kérdés: mit keresek én hajnalban az úton? Miért megyek és hova és miért? Tényleg ez a normális? Dolgozni menni hajnalban, borzasztóan kemény napot letolni, lenyomni a gyerekek torkán, ami elő van írva? Ez lenne az élet? Idegen volt az autóm a rengeteg elektronikával meg kütyüvel (mi az, hogy uniós előírás új autókban ennyi szükségtelen, idegesítő, csipogó, villogó car?), a sok-sok beton, a szabályok, a korai időpont, a borzasztóan nagy forgalom (mások is, mindenki dolgozni megy, hallgatják az agyradír rádiókat, letolják a munkaidőt és ez az életük?). A suliban -tudom: sokaknak nem tetszik- igyekszem a gyerekeket a szemem előtt tartani, nem egyszerű: licézni az elvárt és az élhető között...

Rengeteg a túlóra, és jövő héten is ez lesz. (Aki nem hisz nekem, csináljon velem végig egy hetet -sztem egy naptól is hátast dobna, sőt egy órától is összevontan-.)

Igyekszem lavírozni a munka és a magánélet között. Egyelőre a munka győz. De már van mindkét suliban pedasszisztens, sokat segítenek, tényleg. Már most könnyebb, mint az első két héten.

Meg kell szerveznem a "virtuális valóság"-beli életem, ha maradni szeretnék ezen kapszula mellett. De egyre inkább gondolkodom a másik színű kapszula lenyelésén...

.....

Cuki:

X.Y. Sz-on:

"Juhu, itt a Timi néni! 

Alig várom, hogy jöjjön B. néni és Timi néni, tök jó tanárok vagytok!"

Szülinapi parti 2.

 Barátokkal, kollégákkal, régi és új ismerősökkel.

(A képek megint fordított sorrendben, a bejegyzés végén kezdd, kérlek...)

Tánc, éneklés hajnali 4-ig. Hála a szervezésért M-nak, sok-sok hét alatt hozta mindezt össze. És hála azokért, akik ott voltak, igazán nagyszerű buli kerekedett a kerek szülinapra. 

UV fényre reagáló smink, tetoválás, buborék... ↑

Tombola és sorsolás ↑

Svédasztal ↑

Érkező vendégek, kollégák ↑

Fénytechnika ↑

Héliummal lufifújás ↑

Félig self catering ↑

Hangtechnika. ↑

Majd vissza a buli helyszínére, teremdíszítés. ↑

Reggeli után Harkány, Máriagyűd.

Szülinapi party 1.

 Barátokkal 

Mária nap

 

Drága anyukám, tavaly ezen a napon sütivel, kávéval ünnepeltük meg a névnapodat.

Csak egy éve volt...

Akkor még mami is élt...

Ma ezzel a csokorral kívánok nektek boldog névnapot odaát.

Nagyon hiányoztok. 

Szerda

 

Hétfő és cukik

Hétvégén sokat gondolkodtam sok mindenről. Aztán ma sikerült kicsit beszélgetnem É-vel, aki tavaly is sokat segített. Ez a pár perc alatt jelentősen megnyugodtam és tudtam a gondolkodásom egy-két berozsdásodott fogaskerekén kicsit mozdítani. Így a nap hátralévő része már nem telt annyira feszülten, görcsösen, jobban tudtam magamra és a gyerekekre is koncentrálni. Este pedig végre eljutottam pedikűrre (júniusban kaptam az időpontot). A 'minden változik'-ban benne van az is, hogy elmúltam ötven. Ezelőtt elég volt évente egyszer mennem lábápolóhoz, most már volt tavasz végén -életemben először- tyúkszemem, és fél év múlva kell felkeresnem, ha addig nincs panasz. De még így is hálát adok a lábaimért: elvisznek bárhova, a bőrömet a napi krémezéssel karban tudom tartani, a lábkörmeimmel eddig semmi gond nem volt, most kezdenek vastagodni, de tényleg egy szavam sem lehet a lábfejemre.

A gyerekek mindkét iskolában cukik. Ahányan vannak, annyifélék. Egyikük érdekesebb, mint a másik. Mindannyian kis egyéniségek. És -komolyan mondom- minden nap tanulok tőlük. Nekem fontos, hogy hogy érzik magukat a suliban, a tanórán, így néha megkérem őket óra végén, hogy rajzolják le szmájlival. Eddig csak ilyen táblaképeket láttam (és egyszer volt két egyenes szájú is):

Ja, cukik:

Múlt héten -az ősz a téma olvasáson- megkérdeztem a gyerekeket, hogy milyen évszak van. 12-ből 12 gyerek rávágta: nyár. (És igazuk volt.)

.....

Ma meglát az egyik fiú gyerkőc (a kék krisna-völgyi nacimban voltam), erősen csóválja a fejét:

- Ez a gyatya nagyon csúnya. Timi néni, ez nagyon nem áll jól neked, csúnya.

😆

Vasárnap

Reggeli: bundáskenyér, tökmagkrémes kenyér mikrozölddel, házi paradicsom. (Tojás, mikrozöld, paradicsom a tegnapi piacról.)

A délelőtt nagyrészt punnyadással telt. Vagy feküdtem, vagy ültem, végtelen fáradtságot éreztem csak. Ebéd után megint ledőltem, aludni nem tudtam. (Régebben, ha ebéd után ledőltem, azonnal képes voltam elaludni, már ez sem megy.) Némi házimunka után leültem megnézni egy filmet: ott, ülve be-bealudtam...

Este pedig... A mosogatót pakoltam, amikor, mintha rám fújták volna, elkezdtem sírni, annyira hiányzott anyu és mami. 

És a kert...

... a hőgyészi ház...

... a sok-sok szeretetteli együttlét, a rengeteg segítség, támogatás. A beszélgetések, a biztonság érzése.

Késő este aztán sikerült -még mindig pityeregve- haladnom a dolgommal. (Folyamatosan arra gondolok, hogy mindig vannak a dolgok, de sehol nincs az élet...)

(Holnaptól végre elviselhető hőmérsékletet jeleztek elő, nagyon várom.)